Amanda Gorman versének műfordításai
2021.03.14.

Joe Biden elnöki beiktatási ünnepségén Amanda Gorman, egy fiatal fekete költő szavalta The Hill We Climb című versét. A mű azonmód világhírű lett, de fordítását botrányok övezik. Mi történt Amerikában és Hollandiában? Fontos lenne a műfordító bőrszíne és társadalmi háttere? NÁDORI LÍDIA ÍRÁSA.

Visszalépett a megbízástól Marieke Lucas Rijneveld író, akit a Meulenhoff kiadó korábban arra kért fel, hogy fordítsa hollandra Amanda Gorman The Hill We Climb című, az amerikai elnök beiktatásán felolvasott versét és a 22 éves fekete spoken word művész verseinek válogatását. A verseskötet augusztusban jelenik meg. Rijneveld önszántából lépett vissza, de külső nyomásra. Az történt ugyanis, hogy pár nappal a szerződéskötésről szóló boldog twitterbejegyzése után Janice Deul Suriname-i-holland újságíró, aktivista olvasói levélben kifogásolta a holland kiadó választását a Volkskrant országos napilap hasábjain. „Érthetetlen ez a döntés szerintem és sokak szerint, akik a közösségi médiában kifejezésre juttatták fájdalmukat, frusztrációjukat, dühüket és csalódottságukat”, írja Deul. „Gorman (….) ’sovány fekete lányként’ jellemzi magát. Munkáját és életét fekete nőként szerzett tapasztalatai és identitása színezik. Nem lehet, hogy enyhén szólva eljátszott esély Marieke Lucas Rijneveld felkérése erre a fordításra? Fehér, nem-bináris, nincs tapasztalata ezen a téren, és a Meulenhoff szerint mégis ő az ’álomfordító’?” Ezek Deul leggyakrabban idézett szavai, de van folytatás is: „Ritkán fordul elő, hogy színes bőrű embereknek bizalmat szavaznak ilyesfajta munkáknál. Legyen szó divatról, művészetről, üzletről, politikáról vagy irodalomról, a fekete emberek érdemeit és tulajdonságait csak szórványosan értékelik – ha egyáltalán látják. És ez hatványozottan vonatkozik a rendszerszinten marginalizált fekete nőkre.”


Talán el sem jut a nyilvánossághoz Deul kifogása a holland kiadó választását illetően, ha Rijneveld nem dönt úgy, hogy felbontja a szerződést. „Sokkolóan hat rám a felzúdulás (…), és megértem azokat az embereket, akiket bánt a Meulenhoff döntése.”, írta a Twitteren február 26-án.

A történetről itthon a HVG adott hírt, „Visszalépett Amanda Gorman holland fordítója, akiből hiányolták, hogy nem nő és nem fekete” címmel. „Amanda Gorman maga választotta Marieke Lucas Rijneveldet verseinek holland fordítójául”, véli tudni a cikk névtelen szerzője, „a Nemzetközi Booker-díj tavalyi nyertese mégis visszalépett a feladattól”. A felháborodás nem sokat váratott magára. „Akik bőrszín és nemi identitás alapján ítélik meg egy fordító alkalmasságát, semmivel sem különbek Dr. Gődény vírustagadóinál”, vonta meg a merész párhuzamot véleménycikkében Kövesdi Miklós műfordító. „A laikusok azt képzelik, az ő véleményük kellően megalapozott ahhoz, hogy erőszakkal szerezzenek érvényt neki. És ez nagyon ijesztő”, mutatott rá. „Higgyék el nekem, ha azt mondom, ahhoz, hogy valaki lefordítson egy művet, semmiben nem kell hasonlítania a szerzőre. Nem kell ugyanolyan bőrszínűnek lennie, nem kell ugyanolyan neműnek lennie, nem kell osztoznia a sorsában. ’Csupán’ jó műfordítónak kell lennie.” Valóban sokkoló a felismerés: úgy tetszik, elvitatnak a szakmától jó pár műfordítói kompetenciát, amelyek közül a kultúraspecifikus elemek megértésének és az interkulturális készségeknek még a „pályakezdő hivatásost” is jellemezniük kell. Mi több: elvitatták Rijneveldtől, az írótól is az empátia képességét, ami annál is abszurdabbnak tűnik, mivel Rijneveld nem-bináris nemi identitású, tehát neki is bőven lehetnek tapasztalatai a kisebbségi létet illetően. No de miért ne tudná autentikusan lefordítani egy nő versét valaki, aki hol női, hol férfi identitású? A fordító nemi hovatartozása a nyelv- és fordítástudomány jelenlegi állása szerint nem befolyásolja a fordítás milyenségét. Arról nem beszélve, hogy írói létéhez elengedhetetlenül szükséges a fokozott érzékenység és beleérző képesség.

Várható volt, hogy a kormányzati média lecsap a történetre, amely csomagban kínálja a politikai korrektség, a gender és a kultúrharc szitok- illetve hívószavait. „Bőrszíne miatt diszkrimináltak egy fehér írót Hollandiában”, adta hírül már másnap az egyik kormánylap. „A barbárokra nem sokáig kellett várni”, összegzi a keserű tapasztalatot a szerző, Pataki Tamás.

A magyar nyelvű cikkek elolvasása után engem főként az döbbentett meg, hogy ha minden úgy történt, ahogyan a HVG-cikk elénk tárja, akkor „valakik” (mondjuk így: színes bőrű aktivisták) kétségbe vonták Gorman döntésképességét, elvették tőle a jogot, hogy maga válassza meg az egyik munkatársát: kiskorúsították, elnémították – vagyis paradox módon éppen a Deul által kifogásolt rendszerszintű rasszizmus gyakorlatát követték saját csoportjukon belül.

Ritkán fordul elő, hogy a költészet és a műfordítás heves közérdeklődés tárgya lesz. Ha már itt tartunk, nekem nem a vírustagadók jutottak eszembe, mint a kollégának, hanem a HVG tíz nappal korábbi, szintén névtelen szerző által írt cikke, amely Tóth Krisztinának egy másik online orgánumban megjelent interjúját átkeretezve adta hírül, hogy az író törölné Jókai és Szabó Magda egy-egy művét az iskolai kötelező olvasmányok közül. Annak számára, aki követte az eseményeket, talán világos, hogy nem az a lényeges itt, mit gondol Tóth Krisztina Jókairól, és ennek van-e jelentősége az oktatásban, vagyis hogy megérkezett-e a cancel culture Budapestre, hanem hogy mekkora a felelőssége a médiának és a média használóinak. Az eredeti interjúban Tóthnak ugyanazt a kérdést tette fel a kérdező, mint több másik írónak is korábban. Az egyenkérdésre adott válasz, mint minden vélekedés, vitatható, ám oly módon kiemelve, ahogyan a HVG cikkírója tette, alkalmas kultúrharcos lincshangulat szítására.

A Tóth Krisztina-cikk tapasztalata és a ritka eset, hogy egy műfordító története politikai üggyé válik, mindenesetre arra indított, hogy utánajárjak, mi vezethetett Rijneveld visszalépéséhez. Mert abból, ami magyar nyelven eljutott hozzám, valóban riasztó tendencia sejlett fel előttem. Tényleg afelé megyünk, hogy fekete írót csak fekete fordító fordíthat? És ha Magyarországon nincs magyar anyanyelvű, színes bőrű műfordító, akkor tanácstalanul tárjuk szét a karunkat? Ez képtelenség, és nem akartam elhinni, hogy tényleg erről, ennyiről lenne szó. Áttekintettem az ügyre vonatkozó angol, német és holland nyelvű sajtóanyagot. Igyekeztem eljutni az ügyben közvetlenül érintettek saját megszólalásához, kronologikus sorrendben, nem fordításban, nem kiragadott idézetek formájában. Meghallgattam-elolvastam Hollandiában, Angliában, Amerikában, Németországban élő vagy ott szocializálódott művész-értelmiségiek, főként írók és műfordítók gondolatait. És úgy látom, rossz falhoz rugdossuk a labdát.

MariekeLucas Rijneveld
Marieke Lucas Rijneveld

Először egy helyesbítés: Amanda Gorman nem maga választotta ki a holland fordítóját. Erre alkalma sem volt, és talán megfelelő rálátása sem. Gyakorlatilag húsz perc alatt lett világsztár, ott a Capitolium előtt ellopta a show-t nemhogy Harris, de Lady Gaga elől is; és néhány hét múlva ott találta magát a Super Bowl színpadán. Közben a műveinek kiadási jogát a világ minden tájára eladták, a külföldi kiadók versengtek érte. A holland mezőnyből a Meulenhoff volt a befutó, amiben talán közrejátszott az is, hogy fordítóként éppen Rijneveldet tudták felmutani, aki De avond is ongemak című regényének angol fordításával - The Discomfort of Evening, ford. Michele Hutchison -  2020-ban elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat. Ez messze a legrangosabb irodalmi elismerés angolszász nyelvterületen, amelyben a  nyelvterületen kívülről érkező művek szerzői és angol fordítói részesülnek. Vagyis Rijneveld kiválasztása a feladatra, ahogy mondani szokták, kezdetben jó ötletnek tűnt. Igaz, a 29 éves prózaíró korábban nem foglalkozott fordítással, ráadásul saját bevallása szerint az angoltudása is hagy kívánnivalót maga után. A The Hill We Climb ismeretében inkább az vet fel kérdéseket, hogy prózaíróként hogyan boldogult volna a verssel. A magyar fordításirodalomban számos költőről tudunk, akik a forrásnyelv ismerete nélkül, nyersből fordítottak, a legismertebb példa Weöres Sándor. Rijneveld esete azonban más: valóban nem tűnik szerencsés kombinációnak, hogy egy prózaíró, akinek sem verselési, sem fordítási gyakorlata nincs, egy belső lélegzetritmikával, rímekkel és alliterációval operáló szabadverset fordítson olyan nyelvből, amelyben nem érzi otthonosan magát. „A Nemzetközi Booker-díj híressé tette Rijneveldet a nemzetközi irodalmi szcénában. A Meulenhoff a Gorman-Rijneveld-kombinációban valószínűleg meglátta a hatalmas dollárjelet”, írja Lisa Mensing a TraLaLit.de című, műfordítással foglalkozó internetes magazinban. „Arra biztosan nem számítottak, hogy visszafelé sül el a marketingfogás.”

Rijneveld kiválasztásakor tehát a szorosan vett szakmai kompetenciát felülírták egyéb szempontok: szintén nagyon fiatalon robbant be az (irodalmi) köztudatba, szintén egy kisebbséghez tartozik, a tavalyi díj óta valószínűleg a legismertebb fiatal író Hollandiában, és egyúttal a legismertebb irodalmi név az angolszász nyelvterületen. De hogy ő lenne az „álomfordító”, amiként a Meulenhoff aposztrofálta, túlzás.

Ennek ismeretében viszont kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, vajon jogosan vetjük-e Janice Deul szemére, hogy irodalmon, műfordításon, vagyis a szorosabb értelemben vett szakmán kívüli szempontokat is érvényesített olvasói levelében. Hiszen a kiadó is ezt tette. Deul ráadásul felhozott néhány más érvet, amely lekopott a történetről, mire Magyarországra ért. Mint arra Lisa Mensing is felhívja a figyelmet a fentebb idézett cikkében: az irodalmi életben, és ezen belül a műfordítói szakmában, bármennyire fájdalmas ezzel szembesülni, jelen van a rendszerszintű rasszizmus. „Feltűnően kevés színes bőrű műfordító van a nyugati országokban. Emögött egy strukturális probléma rejlik, amit nem kellene a szőnyeg alá söpörni.” Személyes tapasztalataim alátámasztják ezt az állítást. A Német Fordítószövetség wolfenbütteli találkozóján, amelyen kétszer volt alkalmam részt venni, a több mint száz résztvevő között nem láttam színes bőrű, vagy mondjuk hidzsábot viselő kollégát. Miközben Németország nagy bevándorló ország. Ráadásul sokan, akik nem német származásúak, már a második, harmadik generáció tagjaiként élnek az országban, a németet tehát anyanyelvükként beszélik. Canan Marasligil, aki muszlim török bevándorlók gyerekeként már Hollandiában született, így ír keserű tapasztalatairól: „amikor azért álltam ki, hogy beszéljek a fordítás szerepéről a szólásszabadság védelmében, kritikával illetve eredeti hazám elnyomó politikáját, a nyugat-európai irodalmi körökben tárt karokkal fogadtak. Ám amint arra tereltem a szót, hogy a bevándorló hátterű fordítókat be kellene fogadni ezekbe a körökbe; amint feltettem a kérdést, miért vagyunk ilyen kevesen a műfordítás világában – kellemetlenné váltam, és megpróbáltak az ’anyanyelvi’ érvvel elhallgattatni”.

Visszatérve a vitát kirobbantó cikkre, Janice Deul olvasói levelére: elemezve magát a szöveget és az utóéletét a médiában, az látszik, hogy a legprovokatívabb állítás – Rijneveld nem fekete és nem nő, ezért kár, hogy ő fordítja Gormant – elfedte a többi, kevésbé radikális, ám annál fontosabb állítást. És elfedett egy kijelentést, amely számunkra, fehér bőrű műfordítók számára, akiknek családtörténeti okokból soha senki nem róhatja fel, hogy esetleg nem a saját anyanyelvünkre fordítunk, rendkívül kellemetlen. Nevezetesen, hogy a szakmánk szociokulturálisan mennyire homogén.

Igaz, a Deul-cikk retorikája is némiképp elhibázott. Amikor azt írja, Rijneveldnek „nincs tapasztalata ezen a téren”, nem világos, hogy mire utal, és úgy tűnhet, kizárólag a női és a  színes bőrű lét tapasztalatára gondol. A kiragadott részletből nem derül ki, de előzőleg arról is szót ejt, hogy Gorman a fekete spoken word irodalmi hagyományából táplálkozik, amely egy erőteljes stiláris jegyekkel rendelkező szubkultúra, és – ezt már én teszem hozzá – ennek az irodalmi-előadói „szociolektusnak” a nem-ismerete vagy felületes ismerete könnyen oda vezet, hogy a fordítás neutralizálóvá válik, jobban igazodik az irodalmi fősodorhoz, mint ahhoz a hagyományhoz, amelyből az eredeti érkezett. Ez persze már a spekuláció terepe, és könnyen lehet, hogy túlértelmezem Gorman szövegét. Annyi bizonyos, hogy Deul, amikor megszólalt a BBC Front Row című kulturális magazinjában, megpróbálta erre helyezni a hangsúlyt. Felhívta a figyelmet az említett irodalmi hagyományra. Ezenkívül ő is, és a mellette megszólaló Khairani Barokka író, indonéz-angol műfordító is igyekezett inkább afelé terelni a beszélgetést, hogy amit Deul elszalasztott esélynek nevez, az főként a strukturális rasszizmus okán elnyomott, nem látható fordítók érvényesülésének segítése. Azért lett volna jó, ha a hollandiai fekete spoken word szcénából keresnek fordítót, mert azzal a holland kiadó méltó választ adott volna Jill Biden gesztusára, aki szintén azzal a szándékkal kérte fel Gormant a fellépésre a beiktatáson, hogy a létező legszélesebb nyilvánosságot biztosítsa a tehetséges skinny black girl-nek. Barokka finoman ugyan, de Gorman felelősségére is rámutatott azzal, hogy megjegyezte: akár maga a szerző is kérheti (kérhette volna) a kiadót, hogy válasszon olyan fordítót, aki az általa fontosnak tartott kritériumoknak megfelel. Például ha színes bőrű, és emiatt eleve hátrányból indul, akkor egy ilyen megbízatás hatalmas lökést adhat a karrierjének.

Arra, akinek sikerült eljutnia ennek a szempontnak a megfontolásáig, arculcsapásként hatott egy újabb hír. Néhány nappal ezelőtt a Gorman-vers katalán fordítóját, Victor Obiolst, aki már el is végezte a munkát, megkereste Gorman ügynöke, és közölte vele, hogy „nem megfelelő a profilja” (ti. fehér és férfi) a vers lefordításához. A katalán kiadó engedett az amerikai félnek, kifizette Obiols munkáját, és a hírek szerint most lázasan keresi azt a személyt, aki többé-kevésbé megfelelhet a kritériumnak. Ebben a történetben a legfelháborítóbb az amerikai ügynök álnok és álszent viselkedése. Amíg nem merült fel  kifogás Rijneveld személye ellen, jó volt neki a Nemzetközi Booker-díjával. Eszébe sem jutott megnézni, melyik fordítónak milyen a „profilja”. Rengeteget ártott annak a társadalmi vitának, ami talán most elkezdődhetne az esélyegyenlőségről a kulturális kreatív területen.

Deul elszalasztott esélyről beszél a cikkében. Én most hadd beszéljek elszalasztott és még meglévő esélyekről. Ha sikerül megértenünk, mi és miért történt a Gorman-vers holland fordításával, talán le tudjuk vonni a magunk tanulságait. Ha gyengének érezzük is magunkat ahhoz, hogy változtassunk a struktúrákon, legalább annyit megtehetünk, hogy észrevegyük, ne tagadjuk a szűkebb és tágabb környezetünkben meglévő, látensen kirekesztő gyakorlatokat. Hogy ha valaki megkérdezi, miért nincsenek cigány fordítók, ne arra asszociáljunk, hogy ők lennének azok, akik cigányról magyarra fordítanak. Vagy hogy meghalljuk, ha Erdélyben élő, magyarra fordító kollégánk arról panaszkodik, hogy a magyarországi kiadók nem kezelik egyenrangú partnerként az itthoniakkal. Utóbbira mondok egy személyes példát. 2009-ben, amikor Herta Müller, a Bánság erdélyi részéből Németországba menekült, német nyelvű író Nobel-díjat kapott, az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy egy magyarországi  kiadó engem bízott meg négy regénye lefordításával. A Lélegzethinta a hónap könyve volt akkoriban az ÉS-ben, de nem tudtam igazán büszke lenni rá, mert Láng Zsolt lesújtó véleményt alkotott a fordításról. „És mert ennyire kapcsolódik az eredeti nyelv [a Lélegzethinta német eredetije – NL] Erdélyhez, talán kerülni kellett volna a más tájakhoz köthető magyar fordulatokat és szavakat (például a szotyola jellegzetesen nem erdélyi szó). Jobban érthető A Minkovski-drót című fejezet is, ha a drótot antennának mondjuk. (Elképesztő egyébként, ahogy Herta Müllernél a nyelv a beszéden keresztül valóban hallgatja önmagát. És ez a hallgatózó nyelv: erdélyi. Amikor ez az erdélyi nyelv a vonatot nézi, akkor eszébe jut a román tren, ami németül könnynek hangzik. Vagy az orosz kapusztába belelátja a román capot [fej] és a magyar pusztát. Egy erdélyi német a Schaukelben nem annyira hintát, mint inkább ringatózó bölcsőt lát. És talán az is eszébe jut, hogy a láger és a román bölcső [leagăn] hangalakja mennyire hasonló. Summa summárum: nem akármilyen feladat Herta Müllert fordítani.)” Kiadóm akkor azzal vigasztalt, hogy egy igazán komoly germanista szaktekintély volt a fordítás szerkesztője, és ha valóban lettek volna hiányosságai a fordításomnak, arra ő biztosan felhívta volna a figyelmet. Kivéve, teszem hozzá, ha a szerkesztőnek lett volna füle azokra a finomságokra, amikről Láng Zsolt beszélt. Nem esett jól belátnom, de Láng Zsoltnak igaza volt. Nem írt róla (hogy eszében volt-e, nem tudhatom), de elszalasztott esély volt nem Erdélyben szocializálódott németes fordítót megbízni Herta Müller fordításával.

Felvetődött bennem, milyen izgalmas kísérlet lenne például, ha Gorman versét tehetséges cigány fiatalok fordítanák csapatmunkában, egy gyakorlott spoken word-szerző és előadó segítségével, angolos költő-műfordító bevonásával. És mivel Gorman produkciója legalább annyira volt politikai gesztus és performansz, mint irodalom, a magyarra fordított szöveg előadása, illetve az arról készített videó is a projekt része lehetne, természetesen szintén csapatmunkában. Komoly esélyt jelentene mindannyiuknak. Egy próbát megér.


A cikk megírásában Alföldy Mari, Anna Bentley, Andrea Kluitmann és Székely Melinda segített.