Személy szerint engem a járvány harmadik hullámának kialakulásáig elkerült az online, élőben streamelt színház élménye. Mindig rajongója voltam az előadásfelvételeknek, de csak a 2021-es év elejére éheztem ki annyira a színházra, hogy éljek annak online változatával is. Mint a legtöbben, én is kompromisszumos megoldásként tekintettem erre. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy színházi és színházi nevelési körökben is többen kísérleteznek az online platformok és a különböző médiumok teljes értékű integrálásával, így újraértelmezve saját alkotásukat. A Trafó saját bevallása szerint nem közvetít színházi térben létező előadásokat, online közvetítéseiben inkább olyan alkotásokat mutat be, amelyek „kifejezetten az online médiumra születtek, vagy ott alakulnak újra.”
A Simkó Beatrix által életre hívott A kredenc a pincében maradt című produkció online „elő-adása” is erre tesz kísérletet. Már az első pillanatokban kiderül, hogy itt valóban nem szokványos előadás-közvetítés lesz. A rendező ugyan elárulja, hogy a következő szűk egy órában interjúkat, beszélgetéseket és előadásrészleteket tekinthetünk meg, azok módjáról, stílusáról azonban ekkor még nem tudunk meg többet.
A közvetítés talán legnagyobb részét az alkotókkal készített interjúk teszik ki. Néhány félmondatból és beállításból az is kiderül, hogy ezeket egymással készítették, egymást kérdezték az idősek és fiatalok kommunikációs különbségeiről, az idő múlásáról, valamint a közös munkáról. A szereplők közötti generációs, illetve a színházi eszköztárban megjelenő különbségek tovább árnyalják a beszélgetéseket. Simkó Beatrix remek érzékkel válogatta össze a csapatot: a két fiatal táncost, Kasza Polettet és Váth Mátét, a főként prózai szerepeket játszó Kiss Esztert és Takács Katalint, illetve az idősebb táncos-koreográfus generációt képviselő Krámer Györgyöt. A köztük lévő különbségek a beszélgetések és a rövid előadásrészletek alapján izgalmasan alakítják majd a végeredményt.
Az interjúk jelenléte azonban nem csupán az elhangzó mondatok, de a munkamódszerbe való belelátás miatt is fontos lehet. Végig látható és érezhető, hogy a táncosoktól a látványtervezőig mindenkiben sokat dolgoztak az előadás kérdései: „Falat épít-e idősek és fiatalok közé az öregedés? És az, hogy máshogy nőttünk fel, mint a nagyszüleink? Hogyan tudunk mégis közel kerülni egymáshoz?” Habár már magáról az idő fogalmáról is teljesen máshogyan gondolkoznak, ez a dinamika látszik éltetni a hamarosan élőben is megtekinthető darabot.
 Jelenet az előadásból |
Abból azonban, hogy mit is fogunk konkrétan látni a korlátozások elmúltával, csupán néhány perc ízelítőt kapunk. Rögtön hozzá kell tenni, hogy ez a néhány perc professzionális operatőri munkával rögzített, a színpadképet a kamera látószögéhez igazító felvételt jelent. Az előadás szimultán történésekkel, valamint a folyamatos és alkalomszerű mozgások különbségeivel egyaránt játszik, ezeket azonban filmen rendkívül nehéz átadni. Hiszen míg a Trafó nézőterén ülve felváltva tudom befogadni a teljes teret és fókuszálni egy-egy történésre, addig ebben az esetben az operatőr és a rendező helyettem hozza meg ezt a döntést: azt láttatja, amit ő szeretne.
Bevallom, sok esetben ezért is kezelem fenntartásokkal a streamelt előadásokat: szeretem magam megválogatni fókuszom tárgyát. Mint írtam azonban, A kredenc a pincében maradt esetében ezek viszonylag rövid, egy-egy „jelenetet” megmutató bejátszások. Funkciójukat emiatt kettősnek látom. Egyrészt az alkotók interjúkban elmondott gondolatainak egyfajta betetőzéseként, összegzéseként működnek. Másrészt azonban komoly kedvcsináló értékük is van, számomra legalábbis nem csak az előadáshoz hozta meg a kedvet, de mélyítette az élő színháznézés hiányérzetét is.
Habár eddig egységesen írtam az interjúkat tartalmazó jelenetekről, azok között tartalmi és stílusbéli különbségek is vannak. Az S. Sándor Show Vinnai András, az előadás írójának-dramaturgjának közbeékelt műsora, amelyben rövid, szándékoltan felszínes interjúkat készít a táncosokkal. A kétezres évek eleji glitch-elő zöldhátteres, óriásmikrofonos beszélgetős műsorokat idézi annak minden egyéb jellemzőjével: a kamerába mosolygó vendégekkel, modoros tudományossággal és hektikus vágásokkal. Amellett hogy természetesen első lépésben poénforrásként értelmezhetők ezek a jelenetek, a bennük megmutatkozó stílusjáték, a múltnak a jelennel való találkoztatása, illetve ami talán még izgalmasabb: a fontos kérdésekről való rossz és értelmetlen nyilvános kommunikáció leképződései is egyben.
 Krámer György és Takács Katalin az előadásban. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Trafó |
Talán ennek ellenpólusaként szolgál a következő jelenetben megjelenő „kerekasztalbeszélgetés”, ahol Simkó Beatrix beszélget Dr. Semsei Imrével és Bircsák Eszterrel öregedéssel kapcsolatos tudományos kérdésekről. A beszélgetés tartalma mellett itt is leginkább az előadáskészítés mögötti gondolatiság megmutatkozását tartom fontosnak kiemelni. Aligha láttuk véletlenül egymás után ezeket a jeleneteket, hatásukra a színházi térben megvalósuló előadástól is ezt a fajta sokszínűséget, a több forrásból, számos eszközzel megjelenített gondolatokat, kérdésfelvetéseket várom majd.
Sok utalás szerepel az írásomban a majdani előadásra. Úgy érzem, az „elő-adás” két legnagyobb érdeme az alkotók gondolatainak, motivációinak megismerése, illetve az előadás megtekintéséhez való kedv fokozása. A közvetítés végeztével azonban pontosan ezek miatt vetődött fel bennem a címben megjelenő kérdés: valójában nem egy werkfilmet láttam?
Ha megerőltetem magam, talán a kedvcsinálást említhetném, ugyanis míg egy werkfilm általában a produkció után, annak ismeretében igazán érdekes, addig itt inkább a figyelemfelkeltő funkció érvényesül. Erőlködés nélkül viszont elsúlytalanítom a kérdést: miért ne lehetne werkfilm-szerű egy olyan produkció, amely vállaltan nem a színházi térben zajló előadást kívánja online térbe vinni? Milyen más módon kerülhettünk volna közelebb az alkotók által körüljárt kérdésekhez anélkül, hogy egymással nehezen összeegyeztethető eszközöket próbálunk kibékíteni? Úgy gondolom, ebben az esetben a néző számára a lehető legjobb megoldás született az alkotók részéről. Azért pedig a legkevésbé sem hibáztatható a film, amiért egy elnyújtott trailer módjára kedvet csinált az előadáshoz.