Peter Frankopan: Selyemutak
2021.04.13.

Olyan ez a világhistória, mint azok az arab térképek, amelyek a nálunk megszokotthoz képest tótágast állítva ábrázolják a világot. Peter Frankopan Kelet felől szemléli a világ múltbéli történéseit, feje tetejére állítja mindazt, amit gondolunk vagy szeretünk gondolni a nyugati civilizációról. TÓTH IVÁN RECENZIÓJA.

Egy régi, ízig-vérig arisztoteliánus tanáromnak volt egy saját „kétféle ember van ezen a világon” tézise – igaz, az ő tételmondatában ember helyett filológus szerepelt. Szóval felosztása szerint vannak, akik érdeklődnek a Kelet iránt, s vannak, akik nem. Peter Frankopanról nagyon hamar kiderült, hogy az előbbi kategóriába tartozik – még jóval azelőtt, hogy az oxfordi Worcester College kutatóprofesszora lett.


Frankopan legféltettebb gyermekkori kincse – tudjuk meg a kötet személyes hangvételű előszavából – egy hatalmas világtérkép volt, amelyet esténként hosszasan, álmodozva nézegetett. Betéve tudta az országok nevét, ismerte fontosabb városaikat és földrajzi adottságaikat. Alig várta, hogy még többet megtudjon róluk. Igen ám, de az iskolában (Nagy-Britanniában, konkrétan az Eton College-ban vagyunk, ha jól számolom, a nyolcvanas években) szinte kizárólag a világ nyugati feléről, s annak dicsőséges múltjáról hallhattak a nebulók, az Európától keletre eső vidékeket, ahová a tizenéves Frankopant fantáziája leginkább elragadta, alig említették. Pedig ő Herefordban olyan világtérképet is látott, amelynek középpontjában Jeruzsálem állt, Anglia és a többi nyugati ország meg a térkép szélén kapaszkodott. Isztambulban meg egy olyat, amelynek közepén egy Balaszagun nevű város terpeszkedett, amiről egészen a közelmúltig azt sem lehetett tudni, hol feküdt, a térkép szerint egykor mégis a világ közepe volt. Summa summarum, a kis etoni gyanakodni kezdett, hogy a mese, amit az iskolában nap nap után rájuk tukmálnak a Nyugat politikai és kulturális diadaláról (és felsőbbrendűségéről), sántít, és talán „lehet másképp is szemlélni a történelmet – például úgy, hogy nem a jelen győzteseinek szempontjait és távlatait vesszük alapul”.

Azért kivonatoltam ide az előszót, mert amellett, hogy a szerző mélyen gyökerező, s mindig érdekes indíttatásáról, a történelemoktatás – úgy látszik, nem csak nálunk létező – anomáliáiról vall, jól illusztrálja azt is, hogy az alcím ígérete szerint miben akar új lenni ez a világtörténet. Ha a kartográfiánál maradunk, akkor kicsit olyan ez a világhistória, mint azok az arab térképek, amelyek a nálunk megszokotthoz képest tótágast állítva ábrázolják a világot, középütt a Kaszpi-tengerrel. Frankopan is, ahogy Kelet felől szemléli a világ múltbéli történéseit, feje tetejére állítja mindazt, amit gondolunk vagy szeretünk gondolni a nyugati civilizációról. Nem azzal, hogy meghökkentő új felfedezéseket tesz – ilyeneket nemigen találunk e vaskos kötetben –, hanem azzal, ahogy a (jól ismert) történelmi tényeket néhány új kutatási eredménnyel ötvözve a saját világtérképén újrarendezi. Az ő történelmi atlaszának epicentrumában az ázsiai régió áll, s az az ókori Kínából kiinduló sűrű szövésű, színes hálózat, amelyet selyemútnak hívunk, s amely nemcsak térben, de időben is behálózta (és behálózza) majd’ az egész világot. Az innen kiinduló rezgések már évezredek óta folyamatosan alakítják világunk (értsd: a nyugati világ) arculatát, csak éppen nem nagyon veszünk róla tudomást.

A térkép újrajzolásához Frankopan régi műfajt választott, hogy egész pontos legyek: ókorit. Némely antik szerző úgy vélte, hogy a világtörténet-írás a historiográfia netovábbja, s nagy hálával kell adóznunk mindazoknak, akik ilyen művek megírására adják a fejüket. Mégpedig azért, mert kizárólag az egyetemes történeti munkák nyomán lehetünk képesek az emberi cselekedetek előzményeit, következményeit és mindenekelőtt okait fölismerni és átlátni – másképp nem megy.

Frankopan alighanem ugyanígy vélekedik. Noha az ő világtörténetében is lefutjuk a szokásos köröket, és végignyargalunk Nagy Sándor makedónjaival, Attila hunjaival, arabokkal és mongolokkal hol Ázsián, hol Európán, szeljük a tengereket s az óceánokat a spanyol és portugál hajósokkal, és végigdübörgünk páncélos hadosztályokkal a világ különböző pontjain, a Selyemutak nem ettől érdekes. Bár a bizantinológus szerző élvezetesen ír (ezt az erényét Makovecz Benjamin kitűnő fordítása teszi hangsúlyossá), nagyszerűen cselekményesít, mondhatnám drámaian, és kiváló érzékkel váltogatja a birodalmak és népek sorsát ábrázoló totálplánokat egy-egy, olykor teljesen jelentéktelennek tűnő, ámde fontos történeti szereplő közelijével. Mégis, ami igazán izgalmassá teszi írását az az előzmények, következmények és okok szétszálazása, és e szálak újbóli összefűzése egy olyan összefüggésrendszerré, amely a nyugati világot – en bloc – a Kelet kincseire ácsingózó telhetetlen parazitaként ábrázolja.

Az európai népek számára – írja Frankopan – nagyon hamar, már az ókorban világossá vált, hogy a hatalomba emelkedés zálogát a selyemút és az azon hömpölygő áruk jelentik. Aztán a keresztény Konstantinápoly elfoglalása és kifosztása 1204-ben megmutatta, hogy „az európaiakat semmi sem állítja meg abban, hogy megszerezzenek bármit, amire szükségük van ahhoz, hogy a világ hatalmi és gazdasági középpontjához közelebb kerüljenek”. A következő évszázadok eseményei – kezdve a nagy földrajzi felfedezésektől a Brit Birodalom létrejöttén keresztül az afganisztáni háborúig –, kis túlzással másról sem szóltak, mint távoli tájak erőforrásainak megszerzéséről, és az ott élők elnyomásáról, illetve (nyugodtan használhatjuk a szót) kizsákmányolásáról. A Nyugat végül megkapta, amit akart: a világtérkép közepére került. Schiller joggal – és nem kevés öntudattal – írhatta már 1789-ben az egyetemes történelem jelentését taglaló híres jénai előadásában, hogy „az emberiség történetének legkülönbözőbb időszakai a mi kultúránk felé irányulnak, mint ahogy a legtávolabb eső világrészek a mi fényűzésünk felé”. Igaza volt – a következményeket azonban nem vette figyelembe. A kulturális fejlődésért s a mérhetetlen gazdagságért súlyos árat kellett fizetni. Ahogy fokozatosan fordult át a Kelet csodálata egy szenvtelen, „ostoba és pökhendi magasabbrendűség-tudatba”, úgy növekedett a keleti országok gyűlölete a nyugatiak iránt, aminek a hatásait ma is érezhetjük. Frankopan szerint „[a] Nyugat birodalmának megformálódása azon alapult, hogy hatalmas léptékben tudott erőszakot alkalmazni. A felvilágosodás, a józan ész kora, a demokrácia felé való haladás, a polgári és emberi szabadságjogok kibontakozása nem valamiféle, az ókori Athénnal való kapcsolat gyümölcse vagy Európa természetes állapota, hanem távoli földrészeken elért politikai, katonai és gazdasági sikerek hozadéka volt.”

Hasonló gondolatmenetek még szép számmal akadnak a könyvben. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a Selyemutak a győztesek narratíváját dekonstruálja, annak antitézise. Mindazonáltal igazságtalanság lenne azt a látszatot kelteni, hogy a könyv kizárólag a Nyugat ostorozásáról szól, hiszen tematikája, főleg a kötet első felében, olyan tarka, mint a könyvborítón látható Maszdzsed-Sáh-mecset kupolamennyezetének mozaikja. Az első fejezeteket olvasva tanúi lehetünk, hogyan jött létre a selyemutak nyomvonalán egy globális rendszer, amelyben a legkülönfélébb portékák mellett gondolatok, eszmék, vallások áramlottak és kapcsolódtak össze. A szövegfolyamban aztán számos olyan vallás- vagy társadalomtörténeti érdekességre is bukkanhatunk, amely legtöbbünk számára talán nem evidencia. Mint például a kereszténység, a judaizmus és az iszlám korai békés együttélése, ami a jelenlegi közel-keleti viszonyokat tekintve elképzelhetetlennek tűnik. De vannak a kötetben egészen aktuális olvasatot kínáló részek is a különböző pandémiák és éghajlati változások lefutásáról és hosszútávú következményeiről.

E sokszínűség aztán a könyv második felében egyre fakul, végül majdhogynem teljesen monokrómmá válik. Ahogy ugyanis közelítünk a legújabb korhoz, úgy lépdelünk egyre feljebb a szerzővel Thuküdidész híres tornyának grádicsán, hogy végül az athéni történetíró mellé telepedve ne lássunk mást a történelemből csak politikatörténetet és háborút. Ami nem feltétlenül baj. Így legalább élesebb fénybe kerül az, hogy hogyan fordultak termőre Európában is a messzi múltban és a távoli tájakon elsajátított praxisok és viselkedési minták. Hogy csak egy példát említsek, Hitler és „barátai”– állítólag –a Lebensraum megszerzését tervezgetve a britek India-politikáját és az európai telepesek Újvilágban alkalmazott stratégiáját tartották szem előtt. Ez utóbbi igen egyszerű volt: a helyi lakosság visszaszorítása vagy megsemmisítése. Előzmény, következmény.

A „legigazibb okok” megtalálása már nem ilyen egyszerű. Mindenesetre az biztos, hogy azok a vonalak, amelyeket Tordesillasban vagy éppen a világháborúk után húztak a térképekre, nemcsak a szabad prédává vált területeket rajzolták ki, de a nyugati ember profilját is, amely korántsem olyan humánus és felvilágosult, ahogy azt látni vagy (a történelemkönyvekben) láttatni szeretnénk. A ceruzákat és vonalzókat tartó hatalmasságok, s a köz és a haza érdekeit árgus szemekkel figyelő politikusok kezeit kapzsiság (pleonexia, mondanák a görögök), félelem, gyanakvás, gőg, mérhetetlen tudatlanság és határtalan cinizmus vezette, derül ki a könyvből. És még valami. Ennél a leleplező mondatnál, bevallom, hosszasan elidőztem, fanyar mosollyal; Pjotr Valujev orosz belügyminiszter jegyezte le naplójába, amikor 1865-ben a birodalom építésén munkálkodó Csernyajev tábornok bevette Taskentet:

„Senki sem tudja, hogy miért és mi célból, [de] van valami erotikus mindabban, amit birodalmunk távoli határain cselekszünk.”

Itt jegyzem meg azt is, hogy az ember világtörténelme túlnyomórészt férfiak „erotikus” története. Nem újdonság ez persze, csak most valahogy a teljes tablót szemlélve feltűnőbb. Csupán elvétve találkoztam nőalakokkal, s azok is inkább e férfivilág képviselői voltak. S hogy hova vezet a férfiuralom – s az effajta túlfűtött erotika –, azt jól szemléltetik az utóbbi két évszázadot tárgyaló fejezetek címei: Út a válság felé, Út a háború felé, Út a népirtás felé, Út a hidegháború felé, Út a katasztrófa felé, Út a tragédia felé. (Az olyan semlegesnek tűnő fejezetcímek sem tartogatnak több jót mint A fekete arany útja vagy A búza útja.)

Jóllehet a fenti címek teleologikus történelemszemléletet sugallnak, Frankopan világtörténelme inkább ciklikus mozgású. A hatalom (és vele együtt a történelem is) körbe vándorol – legalábbis ezt sejteti a könyv epilógusa, amely arra hívja fel a figyelmünket, hogy új selyemutak vannak születőben, s a világ súlypontja lassan elmozdul, „és ugyanoda tart, ahol évezredeken át elhelyezkedett”. Közben a nyugati országok ismét a térkép szélére szorulnak, mint a herefordi Mappa Mundin.

Mondandóm végére érve nem árt, ha befogadóként gyorsan még színt vallok, és elárulom, hogy magam a második kategóriába tartoztam. A múlt időt most nem azért használom, mert a könyv hatására felcsapok keletkutatónak, erről szó nincs. Viszont ezentúl (remélem) nagyobb érdeklődéssel és empátiával fogok a Kelethez viszonyulni. Még akkor is, ha olykor tendenciózusnak érzem a szerző érvelését, és itt-ott a helyében méltányosabban figyelembe vettem volna a „másfelőlt” meg az „ugyanakkort”. Mindent összevetve hálás lehetek és vagyok is e világtörténet írójának. Többek között azért, mert jobban megérttette velem egy másik weimari klasszikus, Herder szép szavait, hogy tudniillik mindannyian „[e]lődeink porán lépkedünk, elpusztult emberi intézmények és királyságok süppedő törmelékein folytatjuk vándorutunkat”.

Ki tudja, éppen mi felé.

Szerző: Tóth Iván
Szerző:  Peter Frankopan,  Cím:  Selyemutak,  Fordító:  Makovecz Benjámin,  Kiadó:  Park Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  668 oldal,  Ár:  6950 Ft