Lupin / Netflix
2021.03.07.

A szenegáli bevándorló mestertolvaj fia bemutat a francia elitnek a Netflix 21. századivá varázsolt Lupin című sorozatában. HUNGLER TÍMEA ÉVADKRITIKÁJA.

Arsène Lupinre, az úri betörőre már az 1905-ös színre lépésekor Sherlock Holmes riválisaként tekintettek – nem véletlenül eresztette össze a két figurát Lupin szülőatyja, Maurice Leblanc több novellában is, igaz, ezekben (a jogvitákat elkerülendő) Herlock Sholmesnak nevezte az angol mesterdetektívet. Lupin nemcsak abban különbözött kortársától, Holmestól (pontosabban Sholmestól), hogy szélhámosként a másik oldalon állt, de abban is, hogy a kimért, arisztokratikus és életunt detektívvel szemben a vidám, fesztelen, szemtelen ellenpólust képviselte – ha tetszik, a bohém franciákat szemben a hűvös angolokkal.

Omar Sy
Omar Sy
A kettős életet élő úri betörő, aki mestere az álcázásnak és imádja a teátrális kiegészítőket (sétapálca, monokli, cilinder, köpeny), épp azokat a politikai, gazdasági köröket fosztogatja előszeretettel, amelyekhez Sherlock maga is tartozik. Leblanc történeteinek emiatt mindig is volt egyfajta szociális üzenete – Lupin karaktere a maga módján újraosztja a társadalmi javakat (magának), miközben a rendszernek is beint: önnön szórakoztatására módszeresen hülyét csinál a rendőrségből. Arthur Conan Doyle írásai jobbak ugyan, mint Leblanc művei, underdogként azonban könnyebb azonosulnunk a szerethető Arsène Lupinnel, mint a szuperintelligens, távolságtartó Holmesszal, így aztán nem csoda, hogy a párizsi úri betörő az évek során ugyanúgy popkulturális ikonná válhatott – számos film, képregény, játék, sorozat megszületését inspirálta –, mint londoni vetélytársa.
 
Kettőjük örök rivalizálása most ismét a sorozatok világában folytatódott – a lécet Mark Gatiss és Steven Moffat körülrajongott Sherlock című szériája igencsak magasra tette, és egyben ki is jelölte a Lupin kreátorainak feladatát: igazi, 21. századi hőst kell faragniuk az úri betörőből Leblanc műveire támaszkodva, ha továbbra is azt szeretnék, hogy a figurát egy lapon emlegessék Sherlockkal.

Az ötrészes francia széria két ötletgazdája, George Kay és François Uzan pedig húzott is egy merészet: a ponyvaklasszikus köré kitalált egy metafikciót. A sorozat főszereplője nem Arsène Lupin lett, hanem egy Lupin-fanatikus kedves szélhámos, Assane Diop (az Életrevalók színésze, Omar Sy alakítja), aki a tolvajlásaihoz Leblanc írásait használja inspirációként, és rajongását a fiának, Raoulnak (Etan Simon) is továbbadja. Az utalások a híres Leblanc-írásokra A királynő nyakékétől kezdve A rejtelmes utason át a Kivájt tűig mind megjelennek a szériában (egész történetszálak kerülnek elő modern köntösben), ahogy Leblanc előtti főhajtásnak tekinthetők Diop álcái is (láthatjuk őt rendőrnek, takarítónak, menő üzletembernek, megtört aggastyánnak, gátlásos kockának), valamint az, hogy Lupin egyik attribútumát, a sétapálcát használja az ellen ártalmatlanná tételéhez. Diop azonban nem Lupin, jobban mondva mégiscsak ő az metaszinten, posztmodern változatban. Személye a „lupinséget” jeleníti meg, vagyis azt a jellegzetes figurát, aki a mai Párizsban Lupin lehetne.

És hogy ki ő? Értelemszerűen valaki, aki nem része a gazdasági/politikai elitnek, de bosszút áll azon a rablásaival: az új Lupin egy szenegáli bevándorló fia, akinek az apja, Babakar Diop (Fargass Assandé) egy gazdag francia család sofőrje volt, amíg igaztalanul meg nem vádolták őt a „királynő nyakékének” ellopásával. A férfi börtönbe került, ahol szégyenében öngyilkosságot követett el – nevének tisztára mosása és ártatlansága bebizonyítása a fia életében az egyik fő hajtóerővé válik.  

George Kay és François Uzan szériája nem fél attól, hogy nyíltan politizáljon: Assane még a módos üzletember vagy éppen a francia rendőr álcájában is megtapasztalhatja a hétköznapi rasszizmust. Az ötödik részben, amikor egy idős francia hölgyet foszt ki, ironikusan meg is jegyzi, miközben a nő éppen azzal dicsekszik, hogy a családja a belgai kongói gyémántbányákból gazdagodott meg: „Régi, szép idők.” Főhősünk persze nem válhatna Lupinné, ha nem részesült volna a megfelelő neveltetésben – apja egykori munkáltatójának felesége, Madamme Pellegrini (Nicole Garcia) szánalomból és a lelkiismeretfurdalástól vezéreltetve, amiért Babakart igaztalanul vádolták meg, maga fedezte a fiú tanulmányait egy elit iskolában. Az oktatás fontosságának hangsúlyozásán túl a kreátorok további politikus üzeneteket is be-becsempésznek a szériába – ilyen Assane egyik segítőjének, az újságíró Fabienne-nak (Anne Benoît) az asztalán felbukkanó Thomas Piketty-kötet, vagy az, hogy a nő kutyáját J’accuse-nak hívják (utalás Émile Zola nyílt levelére, amit a köztársasági elnökhöz írt a Dreyfus-ügy kapcsán).

A Lupin közel sem olyan korszakos sorozat, mint Moffaték Sherlockja volt, nem fogunk tehát félpercenként elismerően vigyorogni az eredeti mű egy-egy merész újraértelmezését látva, de jól fogunk szórakozni rajta, és értékelni fogjuk, hogy az alkotók nem valamiféle ájult áhítattal közelítettek az alapanyaghoz. A könnyed, heist movie-hangulatról többek között olyan rendezők gondoskodnak az öt rész alatt, mint például Louis Leterrier, aki már a Szemfényvesztők (2013) kapcsán is bizonyította, hogy jól áll neki a zsáner.

A sorozatból egyelőre hiányzik Lupin nagy ellenfele (ő az eredeti műben Ganimard, a legjobb francia detektív), de ha az ötletgazdáknak továbbra is sikerül ilyen lazának maradniuk, ki tudja, az új szezonban akár még az örök rivális, Herlock Sholmes is felbukkanhat.