A kései kilencvenes, korai kétezres években Eddie Murphyből zsákszámra hullottak a Bölcsek kövérék, a Norbitok és a Pluto Nash-ek. Ez azonban nem mindig volt így. Harmincöt éve, karrierje hajnalán Murphy minden filmje aranyat ért. Ennek a korszaknak a termése a hétvégi tévématinék jolly jokere, a végtelenül idézhető és ma már szinte muzeális értékkel bíró Amerikába jöttem. Nem véletlen, hogy éppen ennek a klasszikusnak készített nagy visszatérése idején folytatást a korosodó ikon.
És nem csak azért, mert első fénykorának másik két nagy filmje, a Beverly Hills-i zsaru és a 48 óra már megkapta saját – nem túl sikeres – folytatásait. Hanem mert Murphynek személyes szívügye ez a film. Ő felelős az eredeti film ötletéért és színes karakterpalettájáért, ráadásul producerként már egy ideje igyekezett azt tető alá hozni. Csak azt nem értjük, hogy miért is. A nosztalgia-faktort leszámítva persze, ami a film legnagyobb (és sajnos egyetlen) vonzereje.
Ugyanis a tündérmese, amiben egy fikciós afrikai ország dúsgazdag hercege álruhában Amerikába utazik az igaz szerelem után kutatva, finoman szólva sem igényli a 21. századi megközelítést. Fantáziátlan történet, amit egy nehezen (vagy egyáltalán nem) reprodukálható koktél tett kopásig visszatekerhető VHS kultfilmmé. Hozzávalói: Murphy szerethetően naiv és bájosan elkényeztetett Akeemje, a szűretlen humor, mindez bekeverve a nyolcvanas évek New York-i atmoszférájával. Talán mondani sem kell, hogy ezek az alapanyagok mind hiányoznak a folytatás gyér bárpultjából.
Az alacsonyabb korhatár-besorolás miatt a poénokra szájkosár került, a hatvanéves Murphy testében Akeem már nem maradhatott ugyanaz a figura, Queens utcái pedig időközben dzsentrifikálódtak. Ezt elnézve, nem lehetett könnyű dolga az eredeti filmet is jegyző íróknak. Különösen, hogy Eddie Murphyt mindenképp szerették volna megtartani főszereplőnek.
 Jelenetek a filmből |
Végül a film központi konfliktusának az időközben királlyá érett Akeem herceg örökösödési dilemmáját választották. Mivel csak három lánya született, Zamunda patriarkális törvényei nem teszik lehetővé a trón közvetlen öröklését. Egy (szó szerint) megerőszakolt fordulat során kiderül, hogy első amerikai látogatása során az akkori herceg kapcsolatba került egy másik hölggyel is, ennek a viszonynak a gyümölcse pedig egy fiúgyermek lett. Akeem tehát visszatérhet Amerikába hű szolgája, Sammy (Arsenio Hall) kíséretében, hogy felkutassa fiát. Ami nagyjából egy öt perces szekvenciában meg is történik (Queens ugyebár nem olyan izgalmas, mint egykoron), hogy a történet innentől Zamundában folytatódjon.
Most tartunk a film első harmadánál és nagyjából eddig volt érdemes mesélni a cselekményt. Nem a spoilerveszély miatt, hanem mert innentől egyszerű közhelypuffogtatássá válik az egész. Persze az eredetit sem a precíz dramaturgia tette népszerűvé, de mégis jól működött. Akeemot könnyű volt kedvelni. Egyszerű céljával mindenki tudott azonosulni, a néző izgult érte, szurkolt sikereiért. A sok agyalásnak hála a folytatás viszont teljesen céltalan marad.
Cselekmény helyett egy nagy köteg kiszámítható cselekményszálat kapunk, amelyek lustán futnak egymás mellett, majd néha összegabalyodnak. De leginkább csak megakadnak. Az ilyen pillanatokban veti be Craig Brewer rendező kedvenc trükkjét, az indokolatlan tánc- és dalbetéteket. Ezekkel a film gazdagabban van hintve, mint egy Disney-klasszikus, de hasonló mennyiségben villannak fel váratlanul egy-egy jelenet erejéig hollywoodi hírességek is. Bár nagyon igyekszik, mindezzel mégsem tudja elvonni a figyelmet a tartalom teljes hiányától.
 A képek forrása: MAFAB |
Hogy akkor mi marad így? Az Amerikába jöttem legfőbb vonzereje, a karakterek. Gyakorlatilag mindenki visszatér az 1988-as klasszikusból néhány kötelező körre, James Earl Jonestól Shari Headley-n át Louie Andersonig, meg persze a Murphy és Hall által alakított ordibáló borbélyok, szexista papok és az összes többi poénfigura. A cselekmény középpontjába az új karakterek kerülnek. Olyanok, mint Akeem törvénytelen fia, Lavelle (Jermaine Fowler), akit elfelejtettek személyiséggel felruházni, valamint a gyakorlatilag önmagukat alakító Leslie Jones és Tracy Morgan, mint a fiú anyja és nagybátyja. Mintha egy szkeccsben játszanának, jelenlétük kimerül néhány viccesnek szánt beszólásban és olcsó helyzetkomikumban. Mindez a film humoráról általában is elmondható: egyszerűen nem működik, és ez elsősorban a történetnek (a hiányának) köszönhető.
A mozi egyetlen valódi értéke és vonzereje az a bizonyos nosztalgiafaktor, amire rendesen rá is játszik. Pár percenként érkezik egy utalás, vagy karakter az eredetiből, de többször teljes jeleneteket emel át a film. Olyan az egész, mint egy rajongói feldolgozás, amire senki nem volt kíváncsi.
Furcsának hathat a kijelentés, de Craig Brewer és Eddie Murphy egyébként mégis remekül működik együtt. Erre a példa első közös filmjük, a blaxploitation ikon életét feldolgozó A nevem Dolemite. Eredeti történet, egy remekül megírt, erőlködés nélkül is vicces forgatókönyv, hiteles (és valódi) karakterek, és egy stáb, ami nem próbálja visszafogni magát. Minden, ami hiányzott új filmjükből. Most mondhatnánk, hogy reméljük, ezek után Murphy hanyagolni fogja a múlt sikereinek hiábavaló reprodukálását, de aztán rápillantunk IMDb oldalára…