Perényi Miklós és a Fesztiválzenekar online koncertje
2021.03.07.

Két francia, egy német: három romantikus alkotó, három szín a seregnyi személyes árnyalatot felmutató korszak palettáján. Egy zenekar, amelynek játéka közel négy évtizede etalon Magyarországon, egy legendás múltú és fényes jelenű szólista, egy ígéretes jövőjű karmester. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Pelléas és Mélisande: a cím hallatán legtöbben Debussy máig kevesek által ismert, a happy few ízlésének szánt operájára gondolnak. Pedig elsőként nem ő, hanem – előtte négy évvel, 1898-ban – Gabriel Fauré lépett a világ színe elé a tiltott szerelem maeterlincki Trisztán-történetének zenei illusztrációival, színházi kísérőzene (op. 80) formájában, hogy Debussy operáját 1902-ben, Schoenberg szimfonikus költeményét és Sibelius kísérőzenéjét 1905-ben ismerhesse meg a közönség. (A méltányosság kedvéért tegyük hozzá: Debussy a Pelléas komponálásának nagy részével már 1895-ben készen volt, csak az opera premierje zajlott le 1902-ben, és Schoenberg is két évvel a bemutató előtt fejezte be a maga partitúráját.) Fauré a magyar hangversenyéletben elhanyagolt szerző, fontos, hogy művei adósságot törlesztve, időről időre megszólaljanak. Zenéjének egyik legfontosabb jellemzője a lágyság, szelídség, a pasztellszínek iránti előszeretet: olyan késő romantikus hang, amelyben már a születő modernség jóslata is megjelenik, de nem deklaratív plakátszerűséggel, mert Fauré elegánsan rezervált és költői.

Madaras Gergely
Madaras Gergely
Kifinomult, poétikus zene a Pelléas és Mélisande-szvit is, amelyet nyitószámként hallhattunk a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén, Madaras Gergely (1984) vezényletével. A fiatal, de már számos nemzetközi sikert aratott karmester irányításával a zenekar hangszerei hitelesen keverték ki az egymásba áttűnő, lágy színeket, meggyőzően közvetítették a zenéből sugárzó melankóliát, az álmodó-látomásos jelleget, s Madaras vezénylése azt is világossá tette, milyen érzékeny illusztrátor és zsánerköltő Fauré.

Az is félreérthetetlenül kihallatszott Madaras és a Fesztiválzenekar olvasatából, hogy Fauré a francia francia zeneszerzők közül való. Miért, talán vannak nem francia franciák is? – kérdezhetné valaki. A Gabriel Fauré születését (1845) megelőző évtizedekben történetesen két nagyon is németes tájékozódású gall mester látta meg a napvilágot: Camille Saint-Saëns (1835) és César Franck (1822). Utóbbiak mindketten a liszti gondolkodásmód adósai. Meggyőzően érzékelteti ezt Saint-Saëns 1., a-moll gordonkaversenye (op. 33), amelyet a Fauré-szvit után hallottunk Perényi Miklós (1948) szólójával.

Perényi játéka a kevéssé figyelmes hallgató számára is világossá tette a mű tömörségét, koherenciáját, egylélegzetű formafolyamatának szervességét és a liszti koncepció nyomán egy tételbe sűrített háromtételes folyamat tematikus ökonómiáját. Perényi választékosan, pontosan, színgazdagon csellózott, játékát hallgatva elgondolkodhattunk azon, milyen sokoldalú művész is ő, milyen sokféle stílus és magatartásforma iránt nyitott, s milyen sokféle értéket képes felmutatni.
 
Perényi Miklós
Perényi Miklós
Vérbeli felragyogtató előadó, amilyen Richter is volt: bármit szólaltat meg, perfekt és adekvát, költői és lényeglátó olvasatával ráirányítja figyelmünket a mű szépségére, gazdagságára, változatosságára. Hacsak nem a legeslegnagyobb zenékről van szó, egy Perényi-produkció hallatán nemegyszer érezzük: a mű többnek mutatkozik azáltal, hogy ez a művész szólaltatja meg. Saint-Saëns csellóversenyének menüettszerű középső tétele is valóságos álomjelenetté, látomásos balettszcénává változott vonója alatt.

Ezen az estén rákmenetben haladtunk visszafelé az időben: Fauré Pelléas és Mélisande-szvitje 1898-as keltezésű, Saint-Saëns a-moll csellóversenye 1872-ben született, a szünet után a második részt kitöltő Schumann-mű, a 3. szimfónia (Esz-dúr, op. 97) pedig az 1850-es esztendőt koronázta meg decemberi befejezésével. Az első két műben inkább a zenekar színei jutottak szerephez, a választékos játék kecsessége. Most Madaras Gergely határozott irányítása nyomán kitárulhatott és valóban szimfonikussá teljesedhetett a hangzás, és az előadás a mű szenvedélyét, a jellegzetes schumanni rajongást-lobogást is érvényesítette. A 3. szimfónia fontos színeivel szolgálnak a rézfúvók: a Budapesti Fesztiválzenekar e részlege a helyzet magaslatán szolgálta a zeneszerző elképzeléseit. Kiérlelt tempók, pontosan adagolt hangsúlyok jellemezték Madaras olvasatát, a zenekar érezhető kedvvel és magas színvonalon játszott keze alatt. Jó pár éve, amikor először láttam-hallottam vezényelni, úgy emlékszem, szenvedélyesebb volt, erőteljesebb, magával ragadóbb. Most az összhatás higgadtabbnak, megállapodottabbnak tűnt. Elveszett valami időközben? Vagy csupán azt jelenti mindez, hogy az egykori pályakezdő magabiztos, érett profivá vált?
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2021. február 27.