Pazar indulás, két remekművel, a Sátántangóval és Az ellenállás melankóliájával, amely ma is aratja a díjakat, köztük a Nemzetközi Man Booker Díjat, aminél nagyobb megtiszteltetés alig érhet élő írót. Majd további jelentős művek, amelyeknél kitetszett, hogy a megformálásnál olykor jobban foglalkoztatja a szerzőt a metafizikai kutatás. E kutatások központjában az a dadogó kérdés áll (de hát éppen ilyenek a filozófia nagy kérdései), hogy mi lenne a lét értelme. A válasz utáni nyomozás hajtotta keresztül a fél világon az írót, mindenütt kutatva annak a maradványait, ahol még nem kérdés ez a kérdés. S a leginkább abban találta meg, amit ma művészetnek nevezünk. A tudomány végső kérdései (a világ keletkezése, a végtelen stb.) egzisztenciális kétségbeesésbe hajtanak, a transzcendencia alapzatai visszafordíthatatlanul megrendültek, a legmagasabb rendű művészet vigaszt nyújt, amely éppúgy tápot ad a legtisztább örömre, mint a legtisztább kétségbeesésre. S mindezen meditációk mögött áll a világ apokaliptikus romlása, pusztulása, összeomlása, amelyben már nincs is helye a magas művészetnek.

Ez a háló, amelynek csomóit most jelzésszerűen összebogoztam, jellemzi Krasznahorkai László minden művét. Könyvei egymásra utalnak, az apokaliptika variációi. Megannyi gondolatkísérlet, mánia, különböző helyszíneken, különböző elvonatkoztatási szinteken. Talán azért lett első két regénye remekmű, mert hibátlanul össze tudta egyeztetni bennük a szociográfiai hitelességet a látomásos fantazmagóriával.

A másik végleten jelen elbeszélése áll. Türingiai történet, melynek főalakja a címben is megjelenő Florian Herscht. Krasznahorkai műveiben gyakran tűnnek föl „tiszta balgák”, „szent együgyűek”, de most először ilyen ember a főszereplő. (A némileg hasonló funkciót betöltő báró Wenckheim nem főszereplő; az ő nevét viselő 2016-os előző regényben nincs is főalak.) Nehezen gondolkodó, a világ dolgaiban magát ki nem ismerő, de amire egyszer rájött, azt el nem eresztő, szelíd, jóindulatú fiatalember, aki kezdetben nincs tudatában hatalmas erejének.

Az elbeszélés folyamán három dologra jön rá, s mindháromnak szélsőséges következménye van. Az első kozmológiai dilemma, az anyag véletlen keletkezése, amelyet egy éppolyan véletlen meg is semmisíthet, s ez ellen tenni kell valamit! Legott levelekkel bombázza a Német Szövetségi Köztársaság kancellárját, Angela Merkelt, Berlinbe is elutazik, hogy találkozzék vele, arra gondol, hogy a Biztonsági Tanácsot kellene összehívni.

A második, amelyre az alcím külön is fölhívja a figyelmet, az a lassú folyamat, amelynek eredményeképpen a Bach-hallgatás kitölti az életét. Jótevője és főnöke, akinek hálás és akitől fél, zenekart szervez Bach-művek előadására (sikertelenül), s kötelezi, hogy minden szombaton ott üljön a próbákon. Az ügyetlen játék sokáig egyáltalában nem hat rá, ám egyszer csak mégis, s attól fogva sok Bach-művet tölt le, állandóan hallgatja, s végül már nem is kell hallgatnia, mert a Bach-zene állandóan jelen van lelkében és szellemében.

A harmadik a bűnügy. Főnöke nemcsak Bach-rajongó, hanem egy újnáci szervezet főnöke is a kisvárosban. A banda felgyújt egy benzinkutat, amelynek „migráns” tulajdonosai benn égnek a tűzben. Herscht lassan rádöbben, hogy kik a tettesek, és szelíd angyalból öldöklő angyallá válik, aki megöli főnökét, majd sorra felkutatja a szétrebbent és bujkáló csoportot, és mindenkivel végez.

Ezzel az ismertetéssel elmeséltem a fő cselekményszálat. Az író az együgyűnek mindjárt három ügyet ad a kezébe, hogy érintse azokat a csomókat, amelyek foglalkoztatják: a kozmológia abszurdumát, a művészet, a zene fennköltségét, a Gonosz jelenlétét a földön. Ám ennek ára van, a figura szétszóródása, következetlensége, szétesése.

Ugyanígy a szövet, amelybe beleszövi alakját, olyan laza szövésű, hogy a megválasztott realitásszinten hiteltelen. Vagy legyek pontosabb, az író észjárását követve, életművét állandóan szem előtt tartva hiteles mindez, csak magában az individuális műben nem, ha föltételezünk egy olvasót, aki ezzel a könyvvel lép be Krasznahorkai olvasásába.

Mert hiszen fölvonul a város társadalma, a könyvtárosnő és férje, a postamester és felesége, a karmester és neje, a polgármester, az erdész, a tanár, a kocsmai alkeszek, a pletykás aggnők, a neonáci lumpenek és így tovább, de semmiképpen sem sikerül az élet sűrű gazdagságát felidézni, alakjait konkrétan jellemezni, s motiválni a kisváros összeomlását. A farkas, majd a farkas-rudlik (falkák) megjelenésének fenyegetése – nem előzmény nélkül való mitikus jelkép az életműben – a mindennapi reáliáknak azon a szintjén, amelyet most (és előző regényében) az író választott, valószerűtlen, de ugyanakkor a főhős, fülében az állandóan zengő Bach-dallamokkal, sorozatgyilkolási vállalkozása közepette egyre inkább kilép az emberi nemből, és a vadállatokkal, a farkasokkal azonosul.

Ahhoz, hogy elfogadjuk az apokaliptikus végkifejletet, a szorongató romlást a városban, valamiképpen azt is föltételeznünk kellene, hogy a szereplők gondolkodásmódja e tekintetben azonos az íróéval. Máskülönben élnék a maguk mindennapi életét, s nem észlelnék a végkifejletet. A Báró Wenckheim hazatérben a kisváros összeomlásának mindenféle külső jelei voltak – igaz, azok is megindokolatlanul. Ott egy antigogoliáda (nem revizor, hanem jótevő érkezik a városba), illetve egy antidürrenmattiáda (akiről azt hiszik, hogy dúsgazdag jótevő, valójában egy történelmi név nincstelen viselője) volt a történet egyik pályája, s ez a társadalomkritika sem illeszkedett teljesen zökkenőmentesen az ottani tanár úr, valamint a Wenckheim-figura ontológiai alapkérdéseihez.

A Herscht 07769 ezt a problémát azzal kívánja orvosolni, hogy egy gyönge szellemi képességű fiatal férfi történetét mondja el, akit ugyanakkor elementáris metafizikai és morális bökkenők foglalkoztatnak. De már a kiinduló fikció talán humorosnak szánt ellentmondása, hogy egy egészen absztrakt kozmológiai kérdés megoldását Herscht világi hatalmaktól várja, zavart kelt, elvégre a hős nem őrült, csak lassan gondolkodik. S három ügye nem is kombinálódik egymással, mire a bosszú ideje elérkezik, a kozmológiai dilemma kiszorul a történetből.

A stiláris újítás belső szükségszerűségét (Krasznahorkai hosszú-mondatai addig radikalizálódtak, hogy ez a könyv egyetlen mondat) nem látom igazolódni, hiszen nem belső monológról vagy valami hasonlóról van szó. Az író sok helyszínen sok szereplőt mozgat, s még fejezetcímei is vannak, amelyeket az egyetlen mondat egyszerűen átugrik. Szeszély.

Érezhető, hogy mi volt Krasznahorkai célja: a fantazmagóriák elvontabb szintje után megint a hétköznapi élet, a reáliák szintjén fölvenni a fonalat. De talán a türelme fogyott el, talán az érdeklődése a világ tárgyi és emberi gazdagsága iránt, talán a helyismerete hagyta cserben, talán apokaliptikus ideológiája lépett túl az írói önellenőrzés határain. Hiányzik a mindennapi oldalnak és a végső kérdések oldalának kifinomult egyensúlya, és ez mindkettőnek rosszat tesz.