Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAK A SZAR

Fliegauf Bence: Rengeteg – mindenhol látlak / Berlinale 2021
2021. márc. 5.
A lélek legkevésbé fotogén bugyraiban való vájkálás mélyen megérintő mozzanatai zavarba ejtő összképpé állnak össze. A második Rengeteg erős film; jobb, mint az első. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Bántás és megbántottság, féltékenység és megalázottság, elveszettség és az elvesztéstől való félelem, bűn, bűntudat és büntetés, fojtogató szeretet és taszító gyűlölet. Hét „igazi” beszélgetést látunk, ahol igazin azt értjük, hogy small talk vagy külsődleges dolgokról való felületes csevegés helyett a szóba elegyedők azt érintik, ami legjobban fáj: a viszonyukat leginkább, legbelülről meghatározó érzéseket, fájdalmakat és traumákat. 
 

Azt szoktuk gondolni, az ilyen beszélgetések elengedhetetlenek a valódi megértésen és mély közelségen alapuló kapcsolatok működéséhez vagy adott esetben tényleges helyrehozatalához. Fliegauf Bence filmje – a tizennyolc évvel ezelőtti első felvonáshoz hasonlóan – e párbeszédek révén mélyre ás, és felmutatja, mi van odabent – egy korábbi filmje címét parafrazeálva: csak a szar.
 
Olyan ez, mint egy Dogma-film történet nélkül, mintha, mondjuk, Thomas Vinterberg Születésnapjából kimaradt volna a felvezetés, a kényes kérdések kerülgetésének sok kimunkált rítusa és gesztusa, és egyből a lényeggel, az abúzussal kezdenénk. A Rengeteg-filmekben ugyanis váratlanul és hívatlanul, mintha mély álomból ébrednénk, minden magyarázat nélkül belecsöppenünk az egymással különböző viszonyban (szerető, szülő-gyerek, férj-feleség, stb.) lévő figurák magánbeszélgetésébe, és kihallgatjuk legféltettebb, akár önmaguk előtt is rejtegetett titkaikat. 
 
Fliegauf írói és rendezői képességeinek dicsérete, hogy szinte kivétel nélkül azonnal, néhány gesztus, beállítás, szó után belehelyezkedünk a látottakba, és hiába kezdődik percek múlva egy újabb történet, az előzményeket elfeledve teljesen involválódni kezdünk azokba az élettörténetekbe, amelyekről egy-két epizód után előre tudjuk, hogy nem fogjuk őket végigkövetni. Olyan ez az élmény, mint Italo Calvino híres nyolcvanas évekbeli posztmodern regénye, a Ha egy téli éjszakán egy utazó… esetében, ahol lebilincselő, de soha nem folytatódó regénykezdetek sorozatával csábítja el ismételten a szerző olvasóját. 
 
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből 
A csalóka játékban elképesztő partnerekre lelt szenzációs – amatőrök és profik közül verbuvált – színészeiben, akikből hiba lenne egyet is kiemelni: talán nincs is hamis hang az egész filmben. Különösen fontos e tekintetben, hogy a gondosan kiméricskélt dialógusok vigyáznak arra, hogy a szembenálló felek közül egyiknek se legyen teljesen igaza, és a színészek éppen abban a legjobbak, hogy a felvett attitűddel még a megvádolt, első pillanatra valóban elmarasztalhatónak tűnő pozíciókat is egy idő után védhetőnek tudják láttatni.
 
A Dogma-párhuzamot a mesterséges világítást kerülő, fakó színű képi világ és a kapkodó, az arcokon kívül az egymást és önmagukat gyötrő, gyűrögető kezeket fürkésző kézikamera is felerősíti. A narratív szerkezet azonban már nem követi a dán szabályokat, ugyanis mind az egész film, mind az egyes epizódok ismétlődő időugrásos struktúrára épülnek. Mint egy idő után rájövünk, minden történet egy rövid megelőlegezéssel kezdődik, az épp következő beszélgetés következményének részleges felvillantásával, amelynek értelmét csak párbeszéd, majd az indító momentum immár teljesebb újrajátszása adja meg. 
 
És ezzel érintjük Fliegauf írói stratégiájának másik középponti elemét, a hiánydramaturgiát. Mind a szűk közelikre építő kompozíciók, mind az expozíció nélküli történetek, mind a meg nem mutató vágások azt eredményezik, hogy a néző információhiányban szenved, ezért feszült vizuális, intellektuális és érzelmi figyelemmel próbálja megérteni, mi történik, és letapogatni az éppen kisülni készülő érzelmeket. A Rengeteg ugyanis a szó szoros értelmében láthatatlanról és megmutathatatlanról szól, arról, ami nincs a képen, és ami, mivel nem önthető szavakba, kimarad a dialógusokból: a túlpátyolgatásban nagyra nőtt egókról.
 
Kizlinger Lilla a filmben. A képek forrása: Berlinale
Kizlinger Lilla a filmben. A képek forrása: Berlinale
Hét történet-töredéket nézünk végig, amelyek mindegyikéből más talán külön filmet forgatott volna, itt azonban egybezsúfolódnak, azt állítva, hogy nem feltétlenül (vagy nem csak) az egyedi sztorikban és életekben felfedezhető tanulság fontos, hanem legalább annyira az együttesük, összességük által felmutatott általánosabb érvényű, akár társadalmi léptékű összkép. A Rengeteg hősei kivétel nélkül középosztálybeli, jórészt képzett-művelt alakok, akik tisztában vannak a beszélgetés gyógyító erejével és a lelki önfeltárás szükségességével, azonban a film mintha komoly kritikát fogalmazna meg a túltolt pszichologizálással szemben. 
 
Ezek a szenvelgő szenvedők, saját fájdalmukban a másik hibáját kereső önjelölt ön-lélekbúvárok vájkálnak a sebekben, azonban kommunikációjuk nem öntisztító beszélgetés, csupán még több szenvedést okozó (ön)kínzás. Nyomukban pedig nem marad más, csak a saját lelki mocskukban való öntetszelgő fetrengés, egy traumatizált és traumatizáló, viktimizált és viktimizáló, bántó és bántott egyénekből álló elveszett társadalom. A címben említett rengeteg az a mély lelki mocsár lehet, amelyben elveszünk és amelyet magunk dagasztunk, és mikor körbenézünk, nem látunk mást, csak a szart. Fliegauf második Rengeteg-filmje egyszerre mélyfúráson alapuló, magával ragadóan lenyűgöző karakterábrázolás, és ennek elénk görbe tükröt tartó kritikája, egyszerre parádés pszichodráma és annak kíméletlen felszámolása. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek