Radu Jude: Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban / Berlinale 2021
2021.03.03.

Tabudöntögető, frivol, megrázó és vicces – a szemtelenül kreatív Radu Jude sebészi pontossággal boncolja társadalmunkat, miközben mellesleg megújítja a filmművészetet. Az online Berlinálé versenyének egyik nagy esélyese. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Azt gondolom, mától hivatalosnak tekinthető: jelenleg Radu Jude a kortárs román filmművészet legnagyobb alakja. Későbbi, különutas indulásának hátrányát leküzdve maga mögé utasította a kétezres évek újhullámának „nagy öregjeit” mind mennyiségben (a tavalyi Berlinálén két munkája szerepelt!), mind progresszív témaválasztásban, mind formai innovativitásban. 
 
Amit az idei kurta-furcsa Berlinálé versenyprogramjába válogatott filmjében és filmjével művel, az egyszerre a mozgóképes megszólalás magasiskolája, valamint a klasszikus moziélmény kritikája és dekonstrukciója. Nem azért szenzációs, mert képszerűbben gondolkodik, jobb szövegeket ír vagy hatásosabban vezeti színészeit, mint Mungiu, Puiu vagy Porumboiu, hanem azért, mert ezek magas szintű művelése csak a kiindulópont nála ahhoz, hogy a taglalt témák ellentmondásosságát a feldolgozás, a rögzítés módjának és eszközeinek kritikájával fésülje össze valamivé, ami egyszerre szórakoztató, felforgató és megemészthetetlen. Valamivé, ami túlmutat a hagyományos mozin, és performatív-retorikus mivoltával a videóművészet konceptuális attitűdjével kacérkodik: Jude megmutatja azt, hogy mit jelenthet a valóban kortárs mozi a 21. században.
 
Az ikonikus Lili Marlene dallamával a háttérben amatőr házastársi pornót látunk, ahol az odaadó nő mindent megtesz a kissé önbizalomhiányos férfi felgerjesztésére. Hamar kiderül azonban, hogy a maszk ellenére felismerhetővé vált tanárnőnek magyarázkodnia kell a férfi vágyképek túlbuzgó megtestesítése miatt, mivel a felvétel kikerült a netre, és pornóoldalakon hozzáférhetővé vált tanítványai számára is. A film első felében Emit követjük a koranyári Bukarest két járványhullám között csak éppen védekező, ezért zsúfolt utcáin, amint az esti szülői értekezlet előtt elintézi ügyeit. 
 
Ami ebben a részben történik, az egyrészt a mindennapi események és gesztusok közvetlen, sallangmentes megragadása révén a román új hullám megközelítésének a folytatása, másrészt annak radikális továbbgondolása. Bármennyire hitelesek is legyenek a találkozások az igazgatónővel, az ügyintézővel, a gyógyszertárossal, a hangsúly nem az individuális emberi psziché közvetlen ábrázolásán, hanem a társadalom kollektív traumatizáltságának és korlátoltságának letapogatásán van. Ehhez Jude honfitársainak közelijei helyett tágabb plánokat használ azért, hogy a kamera „figyelme” a szó szoros értelmében elkalandozhasson – gyakran tényleg elengedjük a hősnőt, és valami látszólag lényegtelen apróságra fókuszálunk. 
 
A rendező korunk vizuális, tárgyi és építészeti-urbanisztikai környezetének kommentár nélküli megmutatásán keresztül próbál rávezetni egy társadalmi léptékű ingerültség hátterére. Az elmúlt évek lendületes gazdasági fejlődésétől felbolydult Bukarest mintha egy önmagát maga alá temető evolúció áldozatává vált volna. Mintha Jude azt állítaná, hogy a hatalmas óriásplakátok agresszivitása, az újabb és újabb építkezések miatt állandósult ideiglenesség és félkész állapot, a mai gépjárműszám töredékére méretezett utca- és járdahálózat élhetetlen túlzsúfoltsága, a cégérek és kirakatok színeinek harsánysága, a járókelők öltözékének esetleges szakadtsága, sőt a gyerekjátékok ízléstelensége mind oka lenne a mindent átható frusztráltságnak. Ez a vizuálisan is lenyűgöző, komplex designkultúra-kutatás arra világít rá, hogy az elvileg az életünk megkönnyítésére teremtett tárgyaink, épületeink, járműveink és képeink kiölik belőlünk azt a minimális türelmet, ami a másikkal való valódi szóba elegyedéshez, párbeszédhez szükséges.
 
Jelenet a filmből. A kép forrása: Berlinale
Jelenet a filmből. A kép forrása: Berlinale
A film második részével Jude ellép a hagyományos játékfilmes megszólalástól azzal, hogy egy filmes lexikont, szótárt készít, amely különböző elvont vagy konkrét kifejezések finoman eltolt, de éppen ezért ironikusan lényegbevágó definícióját adja. Ez a fejezet leginkább Alan. J. Pakula Parallax View (1974) című filmjének legendás montázsszekvenciájára emlékeztet, csak míg ott az egymás mellé sorolt képek végül a jelentések kioltását célozzák, itt a képek, feliratok vagy hangok egymásra rétegződése a jelentések ellentmondásos mivoltára hívja fel a figyelmet. Ez a rész kifejezetten nagy koncentrációt igényel, ugyanis a szavak feliratban történő magyarázata mellett az álló vagy mozgó képeket, az esetleg elhangzó dialógusokat és a háttérzajokat vagy zenei aláfestést is figyelni kell, mert mindegyik új elemet vagy legalább perspektívát tesz hozzá. 
 
Végül a harmadik rész az ominózus szülői értekezlet színházszerű reprodukciója, amelyen a pornóvideón felháborodott szülők kérik számon az iskola igazgatónőjét, de főleg a tanárnőt. Ez a rész a leginkább kortárs képzőművészetből ismert reenactment (újrajátszás) gesztusát úgy használja, hogy egy pillanatig sem rejti el a szituáció megrendezettségét a hagyományos narratív játékfilm eszközeivel. Ennek következtében a jelenet nem egyéniségek és lelkiállapotok, hanem elvek és főleg társadalmi szinten rögzült álláspontok és attitűdök konfliktusává válik. 
 
A jelenet elképesztő dinamikája nemcsak felmutatja a kelet-európai középosztály (egy „elit” iskolában járunk) különböző mélyen rögzült előítéleteit (még Soros is előkerül az „érvelés” során), hanem hangsúlyozza a különböző nézetek közti kommunikációképtelenséget is – különös tekintettel a vélelmezhetően a néző által is elfoglalt elfogadó, „progresszív” álláspont önmagába zártságára.
 
Mint e rövid összefoglalóból is látható, a film komplex rétegzettsége gazdag gondolatiságot eredményez, azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni a film szórakoztató jellegét, Radu Jude humorát. Az egész film mintha a híres 19. századvégi szatirikus és társadalomkritikus román drámaíró, Caragiale hangnemét ültetné át száz évvel későbbre annak érdekében, hogy parodisztikus görbe tükröt állítson e helyét tragikusan nem találó, önmagával és múltjával szemben nem őszinte, és ettől végletekig frusztrált társadalom elé. 
 
Szerző: Gyenge Zsolt