 Kosztolányi Dezső |
Sugárzóan fiatal színészek és jókora Kosztolányi–fotók indították a Radnóti Színház Nyugat–estjének második részét, s a néző számára egykettőre világossá válhatott, hogy a különösebb keretjáték nélkül koncipiált műsor az irodalomtörténeti óriás lényének mélyen fekvő játékosságára kíván összpontosítani. Kosztolányi Dezső a fejedelmi rang és az elapadhatatlan népszerűség boldog birtokában bizonnyal nem szorul a Nyugat-emlékév pietásos igyekezetére, a közfigyelmet terelgető fáradozásaira, s ilyesformán színész, rendező (ez esetben Bálint András) és közönség egyaránt görcs nélkül átadhatja magát a derült kedélynek, ami ebből a nevető tekintetű, testben és lélekben egyként apollói alkatú íróemberből áradt.
Akarsz–e játszani? – hangzott az első, kissé tán didaktikus, s valamelyes elfogódottsággal szavalt iskolai memoriter, ám a folytatásban már könnyedén peregtek Kosztolányi dacosan felszínesnek vállalt, de valójában majd’ mindig filozofikus humorú szavai. A négy ifjú színész, Marjai Virág, Szávai Viktória, Wéber Kata és Karalyos Gábor látható örömmel bíbelt e szövegekkel, melyek között iskolai tananyag (Mostan színes tintákról álmodom, Karalyos Gábor eleven recitálásában), Esti Kornél–novella, de rögtönzött önvallomás (“Goethe szeretett volna engem. És Arany János is.“), valamint költői forgács, hallhatatlannak bizonyult kínrím és csacsi–pacsi is bőséggel akadt. Például a nevezetes "Devecseri–bevacsorált" rímpár, amelynek címszerepéről utóbb oly szórakoztató filológiai–irodalomtörténeti szösszenetben próbált lemondani Devecseri Gábor, alkalmasint tudván, a siker reménye nélkül: e két kedélyes sorhoz legfeljebb talán a teljes Homérosz–fordítás emlékfenntartó ereje mérhető.
 Bálint András |
A felszabadult, s mindössze egy–egy átkötésnél, fotelba telepedéssel vagy épp kis sétával érzékeltetett váltásnál döccenő összeállítás egyik legemlékezetesebb részletének a lerészegedett öreg kuvaszról szóló Kosztolányi–szöveg bizonyult az üdén fanyar humorú Wéber Kata előadásában. Majd a szűk órányi műsor közepe táján színpadra lépett Mácsai Pál és Bálint András is, hogy a váltig könnyed, de immár az elmúlás és az istenkutatás lázától fűtött költőt megidézze. Mostanság alkalmasint ők ketten tekinthetők a művelt és körömhegyig intellektuális színész leghitelesebb példányainak, s e ritka kiválóság hivatott Kosztolányi–interpretátorrá avatja mindkettejüket. Legfeljebb tán a költő játszin kerekded vonásait halványítják valamelyest Mácsai és még inkább Bálint szikárabban töprengő gesztusai. A vendég Mácsai Pál, akárcsak az Örkény Színház Nyugat–estjén, úgy itt is tisztelgésre késztetett a Hajnali részegség előadásával. Utóbb a malac Kis bordélyház szórakoztatóan kéjelgő, s a tizenkettes karikának értelmet adó elszavalása megérdemelten aratott zajos sikert a helyi közönség soraiban. Míg Bálint András a Szeptemberi áhítatot vezette elénk átélt és tökéletesen adekvát, bár itt–ott a szövegértést megnehezítő rohamatban.
A mindvégig formás, derűsen elmélyült összeállítást az 1917–ben írt Régi, boldog idill zárta. Méghozzá a Nyugat 1919-es évfolyamából, hogy végezetül a folyóirat emlékének is szenteljünk egy mondatot.
Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100