Hontvári Gábor (28) a legfiatalabb karmester-generáció tagjaként jelenleg a weimari Liszt Ferenc Zeneakadémia híres karmesterképzőjében folytatja tanulmányait, ennek ellenére már korántsem számít kezdőnek: rangos versenysikereket (a frankfurti Solti György Nemzetközi Karmesterversenyen megosztott második díjat kapott) és állandó megbízásokat (a würzburgi Mainfranken Theater első karmestere és helyettes zeneigazgatója) mondhat a magáénak Németországban.

 

Hontvári Gábor

Hontvári felkészülten, széles, de pertinens gesztusokkal dirigál. A Nemzeti Filharmonikusok Prokofjev-Csajkovszkij műsorára egy tavalyi együttműködés jó tapasztalata nyomán beugróként kapott meghívást. Spontán ötlettől vezérelve megkerestem a hangverseny után: leginkább a maszk mögé rejtőzött zenekari próbákról és a felértékelődött szemkontaktusról, a magyar és a német zenekarok munkastílusának hasonlóságairól és különbségeiről, az online-hangversenyezés élményéről akartam faggatni, nem igazi interjú, inkább egyszerű szakmai kíváncsiskodás formájában. Meglepő módon a fiatal dirigens a maszkban próbálás jó oldalait is látni véli. Mivel sokkal kevesebbet látnak egymás arcából és visszajelzéseiből, sokkal nagyobb koncentráció vetül magukra a művekre, a maguk pőre valóságában, állítja, s így olyan aprólékos műhelymunkára nyílik lehetőség, amire talán más körülmények között nem jutna energia és figyelem. Kicsit olyanok a hangversenyek is, mondta, mint egy-egy főpróba, nem a közönségnek, hanem egymásnak játszanak a zenészek, egymás professzionális ízlésének akarnak megfelelni, ami üdítően új megközelítést jelent. És még egy érdekesség: a muzsikus eddigi tapasztalatai alapján egy német zenekari tag elsősorban az adott technikai hely, probléma felvetését várja, és megoldását célozza meg a próbált darab kapcsán, míg a magyar zenekarok feltétlenül szeretnék előbb átlátni a karmesteri koncepció egészét a darabról, a „nagyobb kép” felmutatását várják.

 

Ez a „nagyobb kép” most egy Klasszikus szimfónia fantáziacímmel összeállított koncepciózus műsor kapcsán kerülhetett elő karmester és zenekara próbafolyamatában. Két orosz zeneszerző a bécsi klasszicizmus előtti főhajtás gyanánt, utánérzésként született remekeiről volt szó: természetesen Prokofjev Klasszikus szimfóniájáról, Csajkovszkij említett zenekari variációiról és Vonósszerenádjáról. Kiegyensúlyozottság, áttetsző könnyedség, kecs (egyrészről), mozgalmas pezsgés, meglepő és szellemes fordulatok (másrészről) – ezt vártuk és hellyel-közzel ezt is kaptuk, mi hallgatók… Az együttes vonósai pedig a zenekari irodalom talán legkényesebb szólamait.

 

Nehéz a Prokofjev-szimfónia lendületét és a tökéletes szinkront számon kérni olyankor, amikor a maszk alatt esetleg maga a levegővétel is egy feladat. Ráadásul elismerem, jómagam a számos kiváló és hangszer-technikailag tökéletes CD-felvételnek hála nem tudom másként, mint „túlkényeztetett” füllel hallgatni eme kedvencemet. Ezzel együtt némi hiányérzetem volt a Filharmonikusok inkább korrekt játékával kapcsolatban: nem történt komolyabb baleset, de a várt zsizsegés, báj és kellem valahogy nem jött át a képernyőmig, sajnos.

 

Alexander Ramm

A Rokokó-variációk (op. 33) áttörtebb-vékonyabb hangszerelése ab ovo könnyedebb, levegősebb hangzást tett lehetővé, szép fúvósszólókkal, elröppenő frázisvégekkel. A szólista a legszebb csellóhangok egyikének birtokosa, klasszikusan kiérlelt koncepcióval, jó volt hallani az ismétlésekben-visszatérésekben megvalósított érzékeny artikulációit, változtatásait. „Csodálatos stíluskavalkád” – jellemezte a darabot a csellista kedves beharangozó videóüzenetében.

 

A Vlagyivosztokban született Alexander Ramm (32) 2015-ben robbant be a nemzetközi zenei életbe, amikor elnyerte a moszkvai Csajkovszkij-verseny ezüst érmét. Azóta rendszeresen fellép a világ legjelentősebb hangversenytermeiben, karmester- és kamarapartnerei között a legnagyobb nevekkel találkozunk (Vladimir Jurowski, Valery Gergiev, Vladimir Spivakov, Mikhail Jurowski, Antoni Wit, Gyenyisz Macujev, Julian Rachlin).

 

A műsort záró Vonósszerenádot állva játszotta a zenekar vonóskara, ami fizikailag sem mondható könnyű teljesítménynek. Lehet elmélkedni arról, hogy állva a vonósoknak mennyiben van nagyobb mozgásszabadsága és tere (Hontvári Gábor nagyon örült a zenekar döntésének), és ez mennyiben segíti az árnyalt, könnyedén egységes artikulációt. A bécsi klasszicizmus–orosz romantika emlegetett stíluskavalkádján belül itt inkább az orosz romantika felé billent a mérleg, több igazán hatásos pillanattal, az Elégia tétel visszatérésének éteri pianói különösen megdobogtatták a szívemet.