Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZISZÜPHOSZ A HATALOM LÉPCSŐIN

Verdi: Don Carlos / Az Opera online bemutatója
2021. márc. 1.
Eretnekek helyett könyveket égetnek, a tudást szimbolizáló könyvkupacot pedig úgy görgeti felfelé a hierarchia lépcsőjén a Szerzetes, mint Sziszüphosz azt a bizonyos követ. Frank Hilbrich rendezésében mutatták be a Don Carlost. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
Lélektanilag kidolgozott színrevitelt ígért az Operaház Frank Hilbrich Don Carlos-rendezésével, s az előzetes és a bemutató előtt közzétett előadásfotók alapján nem is számítottunk a szokott vörösruhás spanyol inkvizícióra. Helyette olyan világ tárul elénk Volker Theile díszleteivel, amelynek központi – egyszerű, ám hatásos metaforikával bíró – eleme az egész színpadot elfoglaló lépcsősor.
 
Ez azt jelenti, hogy az énekesek rengeteg lépcsőzésre kényszerülnek, de az opera amúgy is a kényszer története: létezik ebben a világban egy láthatatlan hatalom, amely mindent befog, és éppúgy szenved tőle Don Carlos, Erzsébet és Posa márki, mint II. Fülöp, de még a helyzet súlyosságát először aligha érzékelő Eboli hercegnő is. Ez a lépcsősor a hatalmi viszonyok, pontosabban az életünk berendezkedéséül kínálkozó hatalmi hierarchia modellje, amelyen éppúgy nem lehet változtatni, mint azon, hogy a Föld gömbölyű. A rendezőt a szabadságnál jobban érdekli az, hogy miért nem vagyunk szabadok. Mi az a láthatatlan erő, ami elnyomásba taszít?
 
Ádám Zsuzsanna és Gaston Rivero
Ádám Zsuzsanna és Gaston Rivero (Berecz Valter fotója.)

Verdi operáját legalább négy változatban ismerjük. Az Operaház az 1867-es párizsi, az 1872-es nápolyi vagy az 1884-es milánói helyett most a legutolsó, 1886-os modenai változatot állította színpadra, amelyben Don Carlos és Valois Erzsébet szerelmet vallanak egymásnak a fontainebleau-i erdőben. Hilbrich fátyolfüggönnyel jelzi kettejük világának sérülékenységét, „buborék”-jellegét, ugyanakkor a jelenet szükséges ahhoz, hogy megértsük, amit Verdi – két évtizeden át tépelődve a kérdésen – jelezni akart: a hatalomért való politikai harcban az egyén tragikus sorsra ítéltetik. S látjuk azt is, ami miatt – hálistennek – a Don Carlosból soha nem lehet politikai pamflet: hogy ez a főhős nem egyszerűen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség felvilágosult eszméiért küzd, hanem anyát és apát keres.

 
Hilbrich rendezőt nem az érdekli a történetben, hogy aktualitást faragjon belőle, de utal korunkra. A legkevesebb, hogy a flamand függetlenségért harcoló követek piros-fehér szalagot visznek, miként a Vas utcai SZFE-s diákok, az autodafé jelenetben nagyobb skálán is megjelenik az emberi szenvedés. A tömegek honfitársaik szenvedéséről készült képeket mutatnak a hatalmasoknak, és egy rövid időre ők kerülnek a felső lépcsőfokokra. De a jelenet nem hat a lelkiismeretre vagy az együttérzésre. Sem a királyéra, sem a nézőére. Hogy az utóbbira miért nem, az egyként lehet rendezői elképzelés vagy ügyetlen megvalósítás eredménye. Hathatna, lehetne Hilbrich optimistább. Itt a Főinkvizítor élet és halál ura, egy megalázó gesztusból kiderül, hogy ura még II. Fülöpnek is, de vak, fehér bottal közlekedik, és vérszomjas kutyák szolgálják. Verdi hősies 19. századában a hatalom talán még nem volt ennyire gépies, mechanisztikusan gonosz, Kafka után azonban a vakság rendkívül találó jegye a Főinkvizitornak.
 
Az autodafé jelenetben nem embereket, hanem könyveket égetnek. A könyv szimbolikájának felfejtésében segít, hogy korábban a Szerzetes – akiről végül kiderül, hogy maga V. Károly – egy hálóba fogott könyvkupacot gurít felfelé a lépcsősoron, de akárcsak Sziszüphosz köve, a halom mindig visszagurul, mielőtt a tetejére érne. Alighanem ez az előadás legmaradandóbb, legbriliánsabb momentuma, amely a szegényes színészi alakítások közepette végre mintegy képként megmaradhat a néző fejében. A felvilágosult eszmék és a hatalom kölcsönhatásában az utóbbi fél évezredének keserű tapasztalatára reflektál: az idill, az eszmény, a Szép és a Jó, ami megvalósulhat pillanatokra egy szerelmi légyottban, nem él meg a politika és a harc mezején. Mielőtt a sírból kiszálló V. Károly – aki a régebbi, az igazságos világot képviseli, de újabb alakmása a perifériára űzött szerzetes – magával viszi Don Carlost, leszúrja.
 
Bretz Gábor és Palerdi András (Ligeti Edina fotója. A képek forrása: Magyar Állami Operaház)
Bretz Gábor és Palerdi András (Ligeti Edina fotója. A képek forrása: Magyar Állami Operaház)

Hilbrich rendezői koncepciója sokat markol, és még így is sokat fog, ugyanakkor a néző mégis sajnálja, hogy jócskán akad, ami a markolásnál a földre esett. Fel kell rónom a rendezőnek, hogy címszereplője (Gaston Rivero) jellegtelen marad. Alkalmanként egyenesen komikus, ahogy tátott szájjal bámul az események után, s csak másodlagos kérdés, hogy termete sem emeli hőssé. Az uruguayi tenor igyekszik helytállni, de a hangterjedelem felső kvinttartományában nem meggyőző. Szegedi Csaba akkor helyezkedik Posa márki szerepébe, ha dolga van a színpadon, a baj csak az, hogy néha akkor is mutatja a kamera, ha nincsen neki, ilyenkor a tragédia és a komédia közötti határvonal pillanatokra eltűnik, és úgy tűnik, mintha a korpulens alak a helyét keresné a világot jelentő lépcsőkön.

 
Szurkoltam Ádám Zsuzsannának Elisabetta szerepében – a fiatal énekesnő első nagy munkája a dalszínházban. Ötödik felvonásbeli áriájában a halált várja, amely megszabadítja a reménytelen küzdés terhétől, és az ilyen pillanatokban derül ki, hogy bár a modern rendezői színház nyelvére szüksége van az operajátszásnak, emberi, mély drámát mégis a zene és az emberi hang tud adni ebben a műfajban. Gazdag és sokszínű vocét birtokol, ami a mélyebb lágéban zengő, a pianissimók hatásosak. A ragyogó mezzoszoprán, Gál Erika megnyugtató színfolt volt a színészi feladatok alatt meg-megroskadó kollégák között, amíg Eboli a királyt kóstolgató végzetasszony, a IV. felvonásban pedig át kellett alakulnia – vért kent magára –,  ekkor vált belőle súlyos, igazán drámai szereplő.
 
Bretz Gábor mint II. Fülöp saját uralkodói szerepével is gyűlöletes viszonyba kerül, a szemei karikásak, megfáradt, kijózanodott és kiégett. Az énekesnek tekintélye, jelenléte, atmoszférája van a színpadon, de sokszor éreztem úgy, hogy nincs kivel játszania. Hacsak a Főinkvizitor szerepében helytálló Palerdi Andrást nem számítjuk, akinek legfőbb feladata az volt – s ezt ragyogóan csinálta – hogy rettenetes és megközelíthetetlen legyen. Vele párhuzamos karakter a Szerzetes, akinek Gábor Géza adott emberi arcot.
 
Az Operaház Zenekarát Kocsár Balázs vezényelte, de vagy a karmester nem törekedett a bátor és szélsőséges megoldásokra ebben a turbulens operában, vagy a közvetítésben nem jött át az erő. A kórus maszkban énekelt, mindannyiuk egészségének érdekében. Hálátlan dolog így, a képernyő mögül bírálni premiert, bizonyára többet és jobban fogok látni, ha személyesen is láthatom majd a produkciót.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek