Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NINCS SZÍNHÁZI KULTÚRA FÜGGETLEN MŰVÉSZET NÉLKÜL

Interjú Deres Péterrel
2021. febr. 28.
Író, forgatókönyvíró, dramaturg, jelenleg a Pesti Magyar Színház dramaturgja. A biztonságot nyújtó anyaszínház mellől gyakran kilép a függetlenek világába. Deres Péterrel beszélgettünk színházi létről, függetlenségről. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Revizor: A Bárkában kezdtél, majd a Víg, évek óta pedig a Pesti Magyar Színház dramaturgja vagy. Fontos neked a biztonság, az állandóság?
Deres Péter: Fő munkahelyként ezekhez a színházakhoz kötődtem, most a Pesti Magyar Színházban dolgozom, de emellett számos vidéki színházban, s Budapest szinte valamennyi színházában voltak munkáim. Szeretem a társulati létet, a biztonság mellett annak a formáját, az atmoszféráját is kedvelem, ezért is keresem ezeket a lehetőségeket. Kedvelem, ha ugyanazokkal a kollégákkal lehet együtt dolgozni, akiket már jól ismerek, hogy munka után is közösségben, barátok között lehetek.
R: A külső munkák egy része a függetlenekhez köt, ezek talán nagyobb szabadságot, izgalmasabb lehetőségeket adnak, mint az említett állandó helyek, amelyeknek kötött műsorterve van.
DP: Zalaegerszegtől a Zsámbéki Színházi Bázisig sok helyen voltak külső munkáim, ez adja a munkám izgalmát, hogy a biztonságból ki lehet olykor kalandozni, vakmerőbb feladatokon dolgozni. Sokszor szakmailag is ezek jelentik a kihívásokat. Néha én is állóvíz-szerűnek érzem a társulati létet, ilyenkor hajtom a lehetőségeket az alternatív társulatoknál. Eddig sikerült a kettő arányát jól egyensúlyban tartani.
R: Egy-egy ilyen kalandozás tükröt tarthat az anyaszínházi munkáknak, visszahat azokra. Bátrabbá, kísérletezőbbé tesz ez téged ott is?
Deres Péter
Deres Péter
DP: Ezeknél a külső munkáknál az ember új élményekkel tud feltöltődni, szakmai felfrissülést jelent a sokszor nagyon más gondolkodású rendezőkkel találkozni, ezeket az élményeket jó esetben a saját társulathoz is lehet adaptálni. De sokszor ez nem valósítható meg, akadályokba ütközik az ember, mert egészen máshogy működik egy kőszínház, mint az alternatív társulatok. 
 
R: A Pin:Okkio egy ilyen kilépés, kísérletezés volt?
DP: Annál az előadásnál Vidovszky Györgyöt hívtuk meg a Pesti Magyarba rendezni, nagyon szerettem volna, hogy nálunk dolgozzon. A mi színházunk egyre deklaráltabban ifjúsági színház akar lenni, ő pedig az ország egyik legjobb ifjúsági színházi rendezője. Nagyon sok közös munkánk volt, a Pin:Okkiót is nagyon szerettük. Úgy gondolom, sikerült Vidovszky kísérletezőbb szellemiségét, meg egy professzionálisan működő kőszínház szellemiségét harmonizálnunk. 
R: Mit jelent számodra az az egyre nehezebb körülmények között működő független szcéna, ahova néha „kalandozni” mész?
DP: Van bennem irigység is, mindig nagyon izgalmas velük dolgozni. Az elmúlt éveim munkáiból hiányzik is az alternatívokkal való együttműködés. Nagy szimpátiával s –  talán illuzórikusan – nagy reménykedéssel figyelem őket. Talán egyszer a független szféra is megkapja azt a támogatást, ami nem csak az egyszerű napi működéséhez szükséges minimum – hiszen ez kötelező lenne –, hanem azt is, hogy merhessenek nagyobbakat álmodni. Nem létezik az országnak színházi kultúrája, ha nincs megfelelő független világa. Fontos volna, hogy egyenrangúak lehessenek a kőszínházakkal.
R: A Pesti Magyar társulatában többféleképpen gondolkodnak az Színház és Filmművészeti Egyetem jelenlegi helyzetéről, az ottani történésekről. Zalán János igazgató ősz óta az SZFE megbízott rektorhelyettese. Ez hogyan vetül rá a közös munkátokra?
DP: Van erről személyes véleményem. Öt nagyon szép, fontos évet jelentett, tanítottam is ott, sokat köszönhetek a Színművészetinek. Fáj, ahogy és ami történik. Bár voltam tüntetéseken, de nagyon nem folytam bele a dolgokba. De az igazgatómmal való munkát le tudom erről választani, ameddig szakmai kérdésekről van szó. Szerencsére a mi beszélgetéseink csak a szakmáról folynak.
R: A Bárka Színház, amikor ott voltál, izgalmasan kísérletező hely volt. Mennyiben határozta meg a színházról való gondolkodásodat?
Jelenet a Pin:Okkió című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt
Jelenet a Pin:Okkio című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt
DP: Csányi János időszakában dolgoztam ott. Elsőként az jut eszembe, hogy mi történt a Bárkával. Bitang szomorú történet. Az, hogy ki ebben a felelős, nem tudom, de fájdalmas, hogy egy ilyen nagy lendülettel induló színház ilyen gyorsan eltűnt, szinte semmi nem maradt belőle. Tünet értékű, hogy így eltűnhet egy színház a semmibe.
 
R: A dramaturgi munkák mellett az éves műsorterv kialakításában is fontos szereped van. Úgy tűnik, a színházatok folyamatos útkeresésben van az egykori Nemzeti Színháztól a ma ifjúsági színházi formáig. Mennyire teher az egykori Nemzeti, a „kisnemzeti”, hogyan lehet ezt, a te szóhasználatod szerinti kicsit langyos vizet karakterizálni?
DP: Van erre vágyunk. A színháznak rengeteg szerencsétlen adottsága van, amit kompenzálni kell, amire Zalán Jánosnak jó ötletei vannak. Bírom, ahogy arról jár az agya, hogy lehetne a „senki földjén” lévő színházat pozícionálni. Korábban én sem nagyon látogattam, szerencsétlen helyen egy szerencsétlen, értelmezhetetlen épület. Muszáj volt ennek a profil nélküli színháznak profilt találni. Korábban is nehéz volt ezt pontosan meghatározni. Keressük folyamatosan a megújulás lehetőségeit, amelyben az ifjúsági vonal szerintem jó és hiánypótló irány.
R: Sok színháznak van ifjúsági programja, nálatok is futott ilyen. Kell külön címke és forma is erre?
DP: Igény van rá. Hogy kell-e rá címkét aggatni? Ha vállaltan az, miért ne. Azon dolgozunk, hogy ne csak egy címke maradjon, hanem alakítsunk ki egy olyan komoly infrastruktúrát, ami valóban nemzetközi szintű programot és az iskolákkal való aktív kapcsolatot jelentené. Egy jól felépített intézményi keretet annak minden szeletével együtt.
R: A korábbi közép-és idős színész társulatot mennyire sikerült fiatalítani?
DP: Tavaly szinte a teljes korábbi Cserhalmi-osztályt leszerződtette Zalán János, most sok a fiatal, s mintha éppen a középgenerációból lenne épp hiány. 

R: A Covid minden színházat leleményességre, túlélésre kényszerít. A streamelt előadások mellett kiírtátok a Nyitány jelenetíró pályázatot. A beküldött szövegek közül hetet választottatok ki színházi megvalósításra, stream-előadásra. Új műfaj keresése vagy inkább kényszer volt ez?
DP: 193 saját néven beadott, nem jeligés pályázatból választottuk ki ezt a hetet, volt több nagyon jó is, de ennyit bírunk megvalósítani. Közel két hónapja ezeket a jeleneteket próbáljuk, vesszük fel. Eddig nem nagyon létezett ez a műfaj, kíváncsiak voltunk, megél-e a kis forma, egy jelenet a színpadon. A beválogatott pályaművek erénye, hogy kerek a történetük, jól felépített a szerkezetük, úgy működnek, mint egy kis színdarab. Szélesebb tömegeket, pályakezdőket mozgathatott meg, hogy nem teljes művet kellett megírni. Így jobban tudtunk nyitni az eddig ismeretlen szerzők felé, és reménykedtünk, hátha sikerül új tehetségeket is felfedeznünk. Több eddig ismeretlen szerző küldött olyan pályázatot, ami verte az ismert nagy neveket, profi drámaírókat is.
R: Műfajilag nagyon vegyesek ezek az írásművek, dráma, kabaré, zenés, egy megkötés volt, hogy témájában a „karantén utáni életről” szóljon. Azt hiszem, a téma ott marad sokáig a művészeti feldolgozásokban is. Ez is cél volt?
DP: Bár ragaszkodtunk a témához, nagyon leleményesek voltak a szerzők, néhány igazi gyöngyszem is született. A legjobbak erénye az volt, hogy a Covidot alapul véve, ami csak egy apropó volt, el tudtak attól rugaszkodni, egyetemessé tudtak válni a történetek. Öröm volt az is, hogy stilárisan, műfajilag ennyire sokszínű lett. Szomorú kiolvasni belőlük a sok nehéz, vírustól kisiklott életet, de volt néhány optimistább jövőt is megcsillantó mű.
R: Kriptogram című korábbi könyved színházelmélettel és gyakorlattal is foglalkozik, tanítottál is. Melyik az izgalmasabb terep, az elméleti vagy a gyakorlaté?
D.P: Egyformán fontos és izgalmas mindkettő, bár az elmúlt években – most így alakult – inkább gyakorlati munkáim voltak, kevesebb publikációm. Az elmúlt hónapokban adódott lehetőség publikációkra is, örültem, mert a filoszabb, a tudományoskodóbb énemet is felfrissíthettem. Az említett Kriptogram kötetem éppen arról szól, hogy az elmélet és a gyakorlat mennyire összefügg, s milyen fontos számomra a kettő egyensúlyának megtartása. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek