Az MR Szimfonikusok online koncertje
2021.03.01.

Február végén, mikor már búcsúzik a tél, de még nincs velünk a tavasz, e meteorológiai senkiföldjén jól esik olyan zenéket hallgatni, melyekben tűz a nap, lágyan tekergőző dallamok indái keltik dús délszaki burjánzás képzetét, fűszeres harmóniák árasztanak mediterrán illatokat. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn? Az elvágyódás életérzése valamikor a születő romantika évtizedeiben szegődik a művészetek társául, de későbbi korszakokban sem illan el végleg: a francia impresszionisták ibérmániája és görögségkultusza részben bizonyosan az előző korszakok adósa, átlényegült örökség. E két élénk belső drive közül a második ráadásul kettős elvágyódás: nemcsak tér-, hanem időbeli is, hiszen a Mediterráneum mellett az antikvitásba is repít. Debussy művészetében bőven akadnak görög tárgyú alkotások és antik hangulatú zenék (Syrinx, Egy faun délutánja, Triószonáta, a Három noktürn Szirének tétele, a Prelűdökben a Delphi táncosnők, a Hat antik felirat); Ravelnél is bőven találunk régiességet (Couperin sírja, Antik menüett, Menüett Haydn nevére, Pavane egy infánsnő halálára), előfordul görög népdalfeldolgozás is, és persze ott egy teljes balett, az 1909-12 között Longosz nyomán írt Daphnisz és Chloé. Az MR Szimfonikusok menedzsmentje e tárházból hozott ki a fényre két kincset: az együttes Dohnányi-bérletének Kovács János vezényelte 4. estjén nyitányként meghallgathattuk az Egy faun délutánját, a műsor második részét a teljes Daphnisz és Chloé balettzene töltötte ki, míg a kettő között a görögség és az antikvitás éles kontrasztjaként némi jazz- és Mozart-hatás jegyében tündökölt Ravel G-dúr zongoraversenye, Ránki Dezső kongeniális szólójával.

„Az igazat és csakis a tiszta igazat.” Régmúlt időkben, mikor az eskünek még súlya volt, a tanúk a törvényszéken azt fogadták meg, hogy ezt vallják, Isten őket úgy segélje: el nem vesznek belőle, hozzá nem tesznek. Az idén szeptemberben a hetvenet betöltő Ránki Dezső egész pályája ilyen értelemben egyetlen makulátlan tanúságtétel: az igazat zongorázza, el nem vesz belőle, hozzátenni is a legkevesebbet igyekszik, mintha a játékos azt mondaná, „nem én vagyok a fontos, hanem a szerző, a mű, a hangszer”. A személytelen távolmaradás e hasonlíthatatlan szellemi eleganciát árasztó, angolszász understatementjétől aztán persze paradox módon mégis rendkívül személyessé, markánsan ránkissá válik a produkció. Nemes választékosság, tárgyilagos poézis, kristályfényű hangzás, áttetsző rácsszerkezetek, egzaktság és rugalmasság elegye, feszült nyugalom, nyugodt feszültség. Mellékesen jegyezzük meg: a zongorázás a hanyatlás legcsekélyebb jelét sem mutatja, a futamok, figurációk szikrázó tökéletességgel szólalnak meg, minden hang a helyén, el lehet tenni a pillanat szülte előadást az örökkévalóság archívumába.

Ránki Dezső és Kovács János (A kép forrása: MR Művészeti Együttesei, Vörös Attila fotója)
Ránki Dezső és Kovács János (A kép forrása: MR Művészeti Együttesei, Vörös Attila fotója)
A koncert szünetében sugárzott, ám korábban rögzített interjúban a karmestert rendkívül kulturáltan kérdező ifj. Bazsinka József azzal fejezte be beszélgetését Kovács Jánossal, hogy kéz-és lábtörést az eseményhez sajnos már nem kívánhat – a dirigens ugyanis csuklóját törte, s így begipszelt bal alkarral vezényelte végig a nehéz koncertet – ékes példájaként annak, aminek Kovács János amúgy is élő szobra: a hivatás iránti szeretetnek és odaadásnak.

A vezénylésnek így sem volt híja: mind a pálcát tartó jobb, mind a begipszelt bal kéz ugyanannyi információt közvetített, amennyi a karmester munkáját máskor is fémjelzi, márpedig ez Kovács János esetében nem kevés, hiszen az ő dirigálása mindig pontos, tárgyszerű, szuggesztív, érzékletes, részletgazdag – ezúttal is az volt. Éltek és hatottak az Egy faun délutánja egymásba olvadó pasztellszínei és kifinomultan-beszédesen bontakozott ki a mű nagyszabású fuvolaszólója, melynek előadója, a kitűnő Hegyesi Gabriella a koncert második szólistájává lépett elő Ránki után, hiszen nemcsak a Faunban hallunk parádés fuvolamonológot, de a Daphnisznak is van hasonló ékessége. Rajta kívül is remekelt lényegében az összes fúvós – oboás, angolkürtös, klarinétos, fagottos, de a rézfúvók is –, mivel mindhárom mű gazdag a szólisztikus és kamarazenei mozzanatokban. Utóbbiak különösen fontos szerepet kaptak, mivel mind Ránki a zongoraversenyben, mind Kovács a két szimfonikus műben jelentős súlyt helyezett a kamarazenei együttműködés ösztönzésére. A Daphnisz lendülettel és színesen, tagoltan és karaktergazdagon, fordulatos antik képeskönyvként tárult fel előttünk.

Hogy az előadásba beleadtak apait-anyait, azt nemcsak a kiváló karmesteri munka és nyomában a cizellált, igényes zenekari teljesítmény jelezte, de az is, hogy a mű megszólaltatásából ezúttal nem hiányoztak a kórusszólamok sem (a Magyar Rádió Énekkarát hallottuk, karigazgató Pad Zoltán). Örömmel üdvözölhettük azt is, hogy a partitúrába Ravel által bejegyzett, meghatározott zenei mozzanatokhoz társított narráció Mesterházi Máté magyar fordításában az internetes közvetítés nézői-hallgatói elé került, a képernyő alján megjelenő szövegekként. Olyan előzékenység volt ez a koncert szervezői-előkészítői részéről, amely mindenki számára hathatósan segítette a kompozíció megértését-befogadását, a zene elbeszélő-karaktermegjelenítő képességére való termékeny rácsodálkozást.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2021. február 22.