“– Papa, a Cseresznyefa utca felé menjünk haza!
– Én is azt akarom!
– De gyerekek, hát az kerülő.” – Nem volt igazán kerülő, de ez része volt a játéknak. – És különben is, mi az ami annyira érdekes ott?
– Meg akarjuk nézni, hogy otthon van-e Bumm tengernagy! Lehet, hogy otthon van, mert reggel hallottunk valami ágyúlövés-félét. Nézzük meg, fel van-e húzva a zászló.”

Talán idáig jutva az olvasásban, úgy tűnhet, hogy a szerző egy zavaros Mary Poppins-sztoriba készül belerángatni az olvasót, de ez csak félig igaz. Ez a kis dolgozat egy nyúlfarknyi budai utcácskáról, pontosabban az arról szóló könyvről íródik. Olyan utca, amely annak idején az óvodás gyerekeim fantáziáját annyira megragadta, hogy az esténként olvasott Mary Poppins- történeteket ide helyezték. És szinte minden délután az óvodából hazafelé sétálva ellenőriznünk kellett a varázslatot, a mese és a valóság találkozását.

A Pasarét külső részén, az Ördögárok mellett húzódó Napraforgó utcáról van szó, amelyben mindössze huszonkét ház áll,  és amelyet a harmincas évek legeleji lakásépítési koncepció hívott életre: “… a szabadon álló családi ház akkor igazán rentábilis, ha egyszerre több épül belőle, mégpedig egységes terv szerint, telepszerűen.” A telep építésére a vállakozó némi viszontagságok után 1930 októberében kapta meg az elvi építési engedélyt, a munkálatok decemberben kezdődtek. Ma úgy mondanánk, zöldmezős beruházás volt, hiszen két közúti és egy gyalogos fahidat is meg kellett építeni, nem beszélve a közművekről. Érdekes módon szilárd burkolatú út és járda csak jóval később készült. 1931 nyarán az egyes házak építési engedélye is megszületett, és lázas munka vette kezdetét – a telep avatása november 7-re volt kitűzve. Rohammunka folyt az átadás előtt, több száz munkás egyszerre dolgozott itt, az átadás időben megtörtént, bár a házakból még a friss festék szaga áradt. A gazdasági válság kellős közepén megszületett a Napraforgó utcai kislakásos mintatelep, ennek történetét mutatja be Ferkai András nagyszerű könyve.

A Napraforgó utca. Forrás: Napraforgó Utcai Bauhaus Egyesület

A telep házait a kor neves építészei tervezték, de a kialakult közvélekedéssel szemben ezek az épületek – ahogy azt Ferkai megvilágítja könyvében – nem a “Bauhaus magyarországi példái”. A telep házai nem képviselnek szigorú stílusközösséget (a Bauhaus maga sem építészeti stílus!)  – de persze a kor modern funkcionalitását, az egyszerűségre való törekvést, a lakók kényelmének és a gazdaságosságnak a szempontjait igen. Lapos tetős, itt-ott terőteraszos, és “dupla-légterű” (kétszintes) nappalikat látunk, óriási ablakokat. A házak színezése erőteljes volt, bár a korabeli fotók fekete-fehérek, így azokról nem maradt hiteles dokumentáció, és a színek mára nagyjából eltűntek. Üdítő kivétel az 5. számú épület, amelyet nemrég tataroztak, és a tízes-húszas évekbeli holland De Stijl színeit mutatja (a fehéren és a feketén kívül csak a tiszta alapszínek: piros, kék, sárga, lásd az utrechti Schröder-házat, tervező: Gerrit Rietveld, 1924). A “benapozásra” külön hangsúlyt fektettek, még az utca elnevezésében is ez a törekvés köszön vissza.

Ne várja az olvasó a recensenstől, hogy az egyes épületekről szakszerű leírást adjon (a többségüket kifejezetten szépnek találja), hanem arra biztatja az olvasót, hogy tegye a hátizsákjába a könyvet, biciklizzen ki a Napraforgó utcába, és Ferkai könyvét lapozgatva ismerkedjen meg egyenként a házakkal, azok történetével, és emelje meg kalapját a tervezők előtt. A recensens is ezt tette.

A telep házait 30-40 ezer pengő körüli árakon árulták, és a háború végéig is ilyen árakon forogtak. “Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt”, írta József Attila 1937-ben. Ha ezt a 200 pengőt vesszük a harmincas évek átlagos havi jövedelemének Budapesten, akkor egy-egy mintatelepi ház ára 13-16 évi fizetésnek felelt meg. Természetesen a házakat, villákat az átlagjövedelemnél jóval magasabbal rendelkező vevőknek adták el, és jelentős bankkölcsönök is a rendelkezésükre álltak. Jó néhány ház cserélt tulajdonost másodszor, esetleg harmadszor 1946-49 között, például a 10-es számú házat a második tulajdonos 1949-ben 39 ezer forintért adta el, fennmaradt, hogy 1940-ben az eredeti tulajdonostól 30 ezer pengőért vette (az eredeti eladási ár nem ismert). A 17-es számú (mai számozás szerint 15-ös) ház 32 ezer pengőért kelt el 1931-ben, míg 1949-ben 38 ezer forintért. Mintha a forint és a pengő vásárlóereje többé-kevésbé megegyezett volna a kérdéses években – legalábbis a Napraforgó utcai “ingatlanpiacon”. Persze kinek volt lehetősége, illetve kedve a negyvenes évek végén családi házat-villát venni, épp az államosítás beköszönte előtt? A házak jó részét 1950 után államosították.

A telep összképe. Forrás: Napraforgó Utcai Bauhaus Egyesület

Egy ilyen mini-lakótelep építészeti értékei révén válik különlegessé, bár a létrejöttét övező gazdasági és szociális részletek is nagyon érdekesek. Rendkívül tanulságos, kik vettek itt házat, majd kik lettek később tulajdonosok. A könyv nagy érdeme, hogy erről is alapos képet kapunk. Megtudjuk például, hogy a Napraforgó utca 10. alatti épületet Münnich Aladár tervezte, s egyik kuriózuma, hogy a borospince (!) és a konyha az alagsorban volt, ez utóbbit  étellift kötötte össze az egy szinttel feljebb található ebédlővel. A házat eredetileg két, egymással rokonságban álló katonatiszt vásárolta meg, és egyikük, vitéz Forray Iván m. kir százados költözött be ide. Forray csendőrhadnagyként kezdte pályáját, 1919-ben a szegedi Nemzeti Hadsereg tagja (főparancsnok: Horthy Miklós), majd beállt a Prónay-különítménybe.

A 18-as szám alatt találjuk a telep egyetlen, eredetileg földszintes házát, amelyet még az első tulajdonos beköltözése előtt emelettel toldottak meg (építész: Weichinger Károly). A ház tulajdonosai Grósz Dezső és felesége Vigyázó Piroska az 1930-as évektől a Magyar Szociáldemokrata Párt 12. kerületi szervezetének tagjaiként szervezték az illegális kommunista mozgalmat, és mindketten tagjai voltak 1939-től az illegális kommunista pártnak. Aktívan vettek részt a Vörös Segély munkájában, Grószt 1942-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A szemközti házban lakó Neumann Géza lányát, Katalint ők vitték be a munkásmozgalomba.

Tehát az egyik házban illegális kommunisták, míg a másikban egy volt Prónay-különítményes katonatiszt a tulajdonos. Vajon mit tudtak egymásról? A fentebb említett szemközti ház Vágó László tervei alapján épült (építészetileg a telep egyik legjelentősebb értéke, ma sajnos lerobbant állapotban van), és Neumann Géza, a belvárosi  “Gummi és Sportáruház” üzlet tulajdonosa lakott benne, aki feleségével a zsidótörvények után számos üldözöttet bújtatott hamis erdélyi menekült papírokkal. Itt van szemünk előtt a 20. század első felének történelme. Egy nyúlfarknyi budai utcácskában.