„Van egy vicc, miszerint egy szigeten az őslakosok megkérdezik tőled, hogy a halált választod-e, vagy az ungabungát, és mindenki az ungabungát választja. Nem tudják, hogy ez azt jelenti, hogy fenékbe erőszakolják őket, méghozzá halálra. A Rumbarumbamm ennek egy szinonimája. A halálos seggbe baszáshoz hasonlítottam a pandémiás időszakot.”

Mi van akkor, ha egy meglehetősen zilált életű, nehézségekben megkeményedett (megkeményített) nőnemű lény haragszik a világra, és közben kitör a pandémia? Akkor Rumbarumbamm van. Tetszik, nem tetszik. Kórkép ez a blogból lett könyv egy korosztály egyik rétegéről. Tünetei sokaknak ismerősek, a tünetekre adott reakciók eltérőek.

Benedek Ágota az első COVID-hullám első karanténjának kezdetén (a többség számára megfizethetetlen) terapeutája tanácsára 65 napig blogolt (ventillált) arról, milyen komisz egy helyzetbe került(ünk). Hogy lidérces ez a bezártság, akár egy rossz álom, szeretnénk felébredni, de nem lehet; ezt ismerjük, gondolom majd’ mindannyian átéltük legalább egyszer.

A blogból lett könyv szövege – a szerzőnek a 24.hu-nak adott promó-interjúban használt jelzőjét átemelve – „karcos” szókimondással referál arról, miféle gondok-bajok jönnek elő alul-fölül. Alul: menstruáció – szerzőnk valamiért azt gondolja, hogy erről napjainkban ciki beszélni, hát még írni, tehát dafke merészen csak felhozza a témát, bár 2020-ban vagyunk (voltunk), a tévéből ömlik ránk a hüvelygomba-, tampon- és intimbetétreklám, a melltartókat 1968-ban dobták a kukákba, szóval nehezen hihető, hogy tabu lenne a menstruációról való beszéd. Még mindig alul maradva, sok szó esik a bélműködésről (erre utal a borító is), a kapcsolódó szóhasználatra vonatkozó elmélkedéshez jó kiegészítő EP Hasnyálmirigynaplójának idevágó része (nehéz a szervezet kiválasztási és ürülési folyamatait íróként szavakkal jól leírni), de eszem ágában sincs összehasonlító stúdiumokba merülni, nem lenne fair. A testi jelzések közül megemlíti még a méregdrága (valamiért ezt igen fontosnak tartja hangsúlyozni, amint azt is, hogy drága környéken, drága lakásból sújtja megvetésével a drága környéken lakók jó részét) dezodor ellenére mindent elöntő hónalji izzadásáradatot. Nem mondom, időnként szellemesen teszi mindezt, ezt nevezik altesti humornak; az az én bajom, hogy engem nem szórakoztat.

Fölül pedig az elme, és a helyileg nehezen lokalizálható, ám kenődő lélek: magánélet, pasi (főz, horkol, jelen van), a munka hiánya, családi tragédiák és rokoni viszonyok felelevenítése, gyerek- és felnőttkori traumák jelzésszerű felmutatása. Az édesanyjával való nem felhőtlen nexusa, amit annak tragikus és hirtelen halála miatt már nem volt módja tisztázni, a nagymamájához fűződő emléktöredékek, a húgával és annak kislányával való kapcsolata: mindez a kötet utolsó harmadában áll össze valahogy, itt látszik, hogy lenne esetleg íve is az olvasottaknak, tartana valami felé, de eljő a 65. nap, s a blognak vége.

Mindez megfejelve rengeteg utalással, elsősorban Netflixes filmekre, sorozatokra (a célközönség nyilvánvalóan minden utalást ért, minden névhez arc kapcsolódik, felesleges is tehát fáradságosan szavakat keresni egy-egy élmény leírására, elég említeni a közös ikont, aki meg nem érti, annak jó barátja a gugli), valamint a köznyelvben limitált számban jelenlévő, ám töltelékszavakként meglehetős gyakorisággal használt, úgynevezett csúnya lexikai egységekkel. Nincs sok nóvum bennük, s bár kétségkívül tükrözik a szerző indulatosságát, többnyire egyszerűen csak feleslegesek.

Miért volt mégis érdekes olvasni ezt a szándéka szerint rózsaszín retró vécépapírra (miért retró? a téglalap alakú, selyempapír tapintású, víztaszító vécépapír a retró, vagy én már ennyire öreg lennék?) emlékeztető borítóval ellátott könyvecskét?

Mi közöm nekem ehhez az egészhez, morogtam az első oldalak után, mintha bizony nem éltem volna meg ugyanazokat a napokat, nem lett volna március 16-a a harmadik karanténnap az én életemben is. Nem rólam szól, nem nekem szól, ez egy más világ, gondoltam, ahogy folytattam az olvasást. És igen. Pontosan ezért olvastam mégis tovább. Másik generáció, és mintha egy másik világ is lenne, ahol a tizenkettedik kerület tehetős polgári környezetében tengődő fiatal felnőttek (jó, annyira azért nem fiatalok, nem kell sok, és negyvenesek lesznek) úgy viselkednek, mintha még a kamaszkor kínjait élnék meg, a polgárpukkasztó lázadások korát, az énkeresés keserveit. Gondolom, generációs kérdés lehet ez, hiszen tízezrek olvasták a blogot, olyan sikernek ígérkezett, hogy könyv formátumban adták a publikum kezébe, film vagy sorozat is lehet még belőle („A Rumbarumbamm filmes adaptációjának jogai a Proton Cinema Kft. tulajdonában vannak”.), márpedig se a kiadó, se a filmes cég nem jótékonysági vállalkozás, szóval hasznot remélnek, sok olvasót és nézőt.

Benedek Ágota az Y-generáció tagjait szólítja meg, azokat, akiknek otthonosan ismerős a helyzet: alkotó karanténban, megbízás, munka alig vagy semmi, a strabancolásnak annyi, alternatív etetők-itatók tiltólistán, a fővárosiak számára a kihalt Madách tér hangulata éjjel minden horrorfilmet felülír. Akik legalább részben a magukéra ismernek a szerző szorongásaiban, osztoznak vele a megkésett felnőtté válás nehézségeiben. „Nekem a karantén pubertáskori zavarokat okozott” – írja Benedek Ágota. Ahogy haladunk előre az időben, mélyül a helyzetjelentés, a primer testi funkciók mellett sajátos traumafeldolgozásnak lehetünk olvasói, ahol már a finom (ön)irónia is felsejlik, no meg a megemésztetlen mély gyász és fájdalom, valamint a sok mindenen átsegítő erős testvéri kötődés is, és vélhetőleg a pubertáskori zavarokat lassan, de biztosan felnőtt módra fogja megoldani bloggerünk.

És ismét a borító. Az első, amit egy könyvből látunk, tapintunk. Rózsaszín vécépapír. Dombornyomású ráadásul. Miért rózsaszín? A magyar folklórban a rózsaszín a kislányok ruhája, nagy általánosságban női tárgyakra jellemző, de a mellrák elleni kampány színe is, ott van még a rózsaszín szemüveg effekt, hogy a húsvétról ne is beszéljünk. Tehát van remény? Vagy a könyv csak lányoknak szól? Csajos dolgok lesznek benne? És miért vécépapír? Esetleg azt üzeni, hogy vécépapírba csomagolt szart tartunk a kezünkben? Hogy ennyit ér a könyv? Vagy azt, hogy egy nagy szar az az élet, amiről a könyv szól?

De vajon mennyiben könyv (azon túl, hogy objektként természetesen az lenne, hiszen papíralapú, és betűk hordozzák az információt) egy szerkesztetlen (lásd a fenti linket) blogbejegyzés-halmaz, ami magát naplónak nevezi?

A napló irodalmi műfaj, egymást időrendben követő magánjellegű feljegyzések sorozata. Elsősorban belső igényből fakadó írásmű, amelyet aztán megszerkesztve a nyilvánosság elé tárhat a szerző (Márai, Esterházy), vagy nyilvánosság elé tár egy kiadó már a szerző halála után (Anna Frank naplója). A blog, azaz a webes napló jelen idejű eseményekre ad azonnali válaszokat, reflexiókat, az itt-és-most élményét osztja meg (szerkesztve, azaz tartalmilag átgondolva, a helyesírást, szórendet ellenőrizve, vagy szerkesztetlenül, ahogy épp kiszakad a bejegyzés írójából, de semmiképp nem egy bizonyos végcél felé tartva készül a szöveg) az online térben, és így maga is instant kommunikációs lehetőség.

A nyomtatott könyv azonban térben és időben is eltávolítja a szerzőt az olvasótól. Bridget Jones naplója (amelyhez a címlapon hasonlítják a Rumbarumbammot) Helen Fielding műve, a címszereplő kitalált teremtmény, a könyv tudatosan megszerkesztett szöveg, az író tudja honnan indul, és hova tart, mert az a napló fiktív napló. Regény.

Benedek Ágota karanténnaplója nem fikció, nem regény, noha a szerző alteregóról beszél, ami arra enged következtetni, hogy a blogbejegyzések legalábbis egy idő után nem csupán spontán reakciók a napi eseményekre, hanem a szerző valamilyen irányba szándékozik vinni történetét (vagyis lett történet, ami idővel önálló életet szokott követelni magának), de az nem világos, hogy hova. A meglehetősen megrázó eseményekkel szembe is akar nézni, vagy csak poénos anekdotaként villantja fel őket? A blog- és a könyvszöveg keveredését, a könyvszöveg szerkesztetlenségét tartom a Rumbarumbamm legnagyobb hibájának.

Ám ha a kedves olvasó arra kíváncsi, mit élt meg egy sérült, harmincas évei közepén járó, de valamelyik életszakaszban megrekedt, reklámokkal foglalkozó, párkapcsolatban élő, filmekkel foglalkozó nő, akivel vagy azonosul, vagy érdekli, mert a lánya vagy unokája lehetne, és megengedően tud mosolyogni, ha csúnya szavakat nyomtatásban lát, akkor olvassa el ezt a „kibaszott” karanténnaplót.