„De mi a de?” – kérdezi a szereplők egyike, nem sejtve, hogy az én kérdésemet teszi fel. Biztosan volt valami „de”, ami miatt Herczeg T. Tamás nem az eredeti Yvonne-t, hanem Bodolay (Géza) átiratát vitte színre. Ám e „de” eredője rejtély maradt. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
A szegedi REÖK Gombrowicz
Yvonne, burgundi hercegnőjét online felületen mutatta be. Pontosabban a
Bodolay (Géza) által „Gombrowicz Yvonne-ja után, szabadon” írt
Ájvonne, a berliminszki menyasszony című „vidám színművet”. Megítélés kérdése, mit tekintünk ritkán és mit sűrűbben játszott darabnak, de az
Yvonne egyike a nálunk legtöbbször színre vitt lengyel abszurd drámáknak, nem is olyan rég például a
Maladype Színház mutatott be.
Balóg József, Sebők Maya és Kancsár József az előadásban |
Az optimista recenzens hajlamos volt azt gondolni, hogy az átiratot markáns, a mű játékhagyományát radikálisan felülíró rendezői koncepció indokolta. Ha lett volna alkalmam előre olvasni Bodolay szövegváltozatát, optimizmusom elpárolgott volna. A szereplők száma és a cselekmény ugyan redukálódott, de főleg azáltal, hogy az átdolgozás a hangsúlytalannak ítélt mellékszálakat és szereplőket elhagyta, néhány esetben pedig szerepösszevonásokat alkalmazott. Ezek közül a legfontosabb a Kamarás és Cirill szerepének összegyúrása, amit a Maladype előadásában is láttunk. Ám míg ott a királyi udvar különös világát ikonikusan leképező figura jött létre, itt a királyi és a hercegi bizalmas alakjának eggyéolvasztása csak azt a lehetőséget támaszthatja alá, hogy a királyi udvarban nincsenek eltérő szándékok, Fülöp herceg – aki itt Jhenő, elnökfőtitkárfi – nem lázad semmi és senki ellen, legfeljebb kissé szeszélyesebben simul a rendszerbe. Ja, és királyság sincs, csak politikusok vannak.
A további részletezés helyett idemásolom a további főszereplők új neveit és titulusait: Lenlukáci elnökfőtitkár; Marilujzi elnökfőtitkárné; Kamarillás, mindenes, udvari politikus; Izza, a legjobb korban és karban lévő aktív mindeneslány. Első hallásra az átdolgozás egésze hasonló törekvéseket mutat: vicces (és kevéssé vicces) kétértelműségek, trendi kifejezések, illetve azok ironizálása, aktuálpolitikai mellékzöngék (helyenként szintén idézőjelben), a szereplők szavajárását jellemző szándékos badarságok keverednek a szövegben. Hogy mindez mennyire szórakoztató, ízlés kérdése, de hogy mit tesz hozzá Gombrowicz drámájához, azt nemigen látom. Szóhasználatában persze „maibb” Bodolay változata, mint Pályi András fordítása, ha nagyon akarom, beleláthatom a szöveg szándékos zagyvaságaiba, a figurák hablatyolásába, a fent említett nevekbe és titulusokba a trendi kortársi nyelvi (és nem nyelvi) jelenségek kritikáját, de ehhez tényleg szükséges némi erőfeszítés részemről. Az előadásban az alkotók humorforrásként kezelik a nyelvhasználatot, de még a nagyon halovány politikai utalásokat is – mintha arra számítanának, hogy a „rendkívüli és meghatalmazott nagykövet” vagy a „tárca nélküli miniszter” említése élénk derültséget vált ki a nézőtéren. És akkor az elnökfőtitkárfi nevére rímelő „hülye nőről” még nem is szóltam...
Jelenetkép |
Bodolay a szövegváltozat készítőjeként feltehetően rendezői megrendelést teljesít. Azt is el tudom képzelni, hogy rendezőként egy igazán jó formában lévő Bodolay tudna a szövegből olyan hatásos blődlit kerekíteni, amin jól szórakoznék – más kérdés, mikor láttam utoljára ilyen formában a rendező Bodolayt. Herczeg T. Tamás rendezésében a domináns alkotói törekvésnek az tűnik, hogy a jelenetek egyfelől érdekesnek, furcsának, bizarrnak mutatkozzanak, másfelől viszont feltétlenül mulatságosak legyenek. Míg Bodolay nyelvi patronjai ez utóbbi célt szolgálják, a redukció azt, hogy jól érthető legyen a cselekmény.
A bizarr tónust elsősorban a látványvilág hivatott képviselni, JDS alkotása (nem tudom, kit-mit rejt e három betű). A díszletben tényleg van valami sejtelmes ambivalencia: a zöld-fehér csíkos tapétával borított térből három üvegajtó nyílik. Ezek között egy-egy monitor, amelyeken hol a „királyi” család tagjairól pop art stílusban festett képek láthatók, hol videóbejátszásként a játék eseményei jelennek meg, hol a tapéta csíkjai. Az, hogy a szeszélyesen változó belső tér a szereplők vagy a látványtervező sajátos ízlését képezi-e le, nem világos. A jelmezek végképp zavarba ejtenek. A dominánsan vörös, jórészt kortársi szabású ruhákat viselő, festett arcú, színes parókás szereplőkről minden igyekezetem ellenére sem napjaink groteszk, fenyegető alakjai, hanem a nyolcvanas évek kezdetleges látványvilágú mesefilmjeinek figurái jutnak eszembe.
Nehéz nem arra gondolni, hogy az elmosódott, enyhén komikus hatást keltő látványvilág a hasonlóképp elmosódott rendezői koncepció következménye. Azokra az alapvető kérdésekre, amelyekre minden Yvonne-interpretációnak választ kellene adnia, nem látom a feleletet a játékban. Nem derül ki, hogy mit jelent itt maga az udvar, miért nem mindegy, hogy Fülöp/Jhenő herceg-e vagy elnökfőtitkárfi, hogy lázad-e ő valami ellen egyáltalán, vagy csak hebrencskedik kicsit. S ha ez nem világos, akkor végképp nem az, hogy mihez képest értelmeződik Yvonne/Ájvonne idegensége, hogyan viszonyul ő a közeghez, illetve Jhenőhöz, hogyan válhatna egy lázadás öntudatlan eszközévé.
Sebők Maya és Kancsár József. Fotók: REÖK |
Az sem egyértelmű, hogy az abszurd drámának mint formának meg kellene-e jelennie az előadásban, vagy a színlapnak megfelelően csupán „vidám színművet” látunk. Azzal még nincs probléma, hogy az abszurdhoz hagyományosan köthető játékmóddal kevéssé él Herczeg T. Tamás rendezése. Ám az nem tűnik indokoltnak, hogy miközben a festett arcok és a furcsa látvány távolítják a történéseket a reálszituációktól, addig a szöveg és a színészi gesztusok ezzel ellentétes irányba hatnak. A furcsa kulisszák között ugyanis szinte realista tónusú a színészi játék: a színészek a társalgási drámák tónusában (legfeljebb finom, „színházias” stilizálással) mondanak hol realisztikusan értelmezhető, hol viccesnek szánt mondatokat, amelyekből többé-kevésbé összefüggő jelenetsorok születnek. Néhol élesen eltér ettől a tónustól a játék, ám nem tudni, ennek van-e jelentése, jelentősége. Amikor például a nagynénit alakító Bodnár György képtelenül rossz hangsúlyokat és modorosan affektált hanglejtést használva beszél, nem tudom, hogy ennek mélyebb jelentést kellene-e tulajdonítanom, amely éppen a legkevésbé fontos figurát emelné ki a többiek közül, vagy csak annyi történt, hogy színész és/vagy rendező így kívánta „kitalálni” a keveset szereplő, talán csak dramaturgiai kényszerűségből meghagyott alakot. Furcsa játékok is dúsítják a szituációkat: a szereplők a parókájukon egyensúlyozott párnákkal játszanak, lufit hoznak be, Lenlukácit megmasszírozzák. Az ötletek a jelenetek statikusságát hivatottak oldani, de mivel nem illeszkednek természetesen a játék folyamatába, pótcselekvésnek hatnak.
Az értelmezés elmosódottságából, az abszurd-szürreális-reális játékmód arányainak tisztázatlanságából adódóan nehéz helyzetben vannak a színészek. Ha például a két szerep összevonásával keletkezett Kamarillás nem válik ikonikus figurává, miközben semmilyen magyarázat nincs arra, hogy miért bizalmasa ő éppúgy a nála elvben jóval fiatalabb Jhenőnek, mint Lenlukácinak, akkor a szerepet megformáló Balog József nemigen tehet mást, mint hogy kimért gesztusokkal és hanghordozással igyekszik titokzatosnak és jelentékenynek mutatkozni. A többi mellékszereplőnek is leginkább típusok, szerepkontúrok, magatartási attitűdök (vagy modor) eljátszása jut – ezt leginkább meggyőzően Kosztolányi József (Lenlukáci) teszi.
A két főszereplő helyzete még nehezebb. Nekik annyi a feladatuk, hogy valamiféle kívülállás sablonjait színre hozzák. A rövidnadrágot, hosszú piros zoknit viselő Jhenőt játszó Kancsár József festett arcára néha széles mosoly ül ki, s a játék elején hol gyermekien ártatlannak, hol gyermekien amorálisnak tűnik. Idővel azonban beleolvad a közegbe. Az Ájvonne-ként az udvar alakjaitól eltérő zöld ruhát és látványos kopasz parókát hordó Sebők Maya pedig éppúgy a figura torz esetlenségére helyezi a hangsúlyt, mint valamennyi Yvonne-t játszó színésznő, aki nem kapott a figura megjelenítéséhez eredeti gondolatokat a rendezőjétől. Mert ami az erős redukció és az elmosódó értelmezési keretek között megmarad Gombrowicz darabjából, az egy egyszerű történet egy bizarr, ám ismerős világról, amely üzembiztosan elpusztítja a beléje kerülő idegen elemet. Ami viszont minden átírás, új szövegváltozat nélkül, az eredeti darab meghúzásával és tovább nem gondolásával is zökkenőmentesen előállítható lett volna.
(Az előadás adatlapja a
port.hu-n található.)
