Garaczi László: Végre egy kis csönd / Katona József Színház
2021.02.22.

Két ember. Nemrég még egy párt alkottak. Mellettük ott van harmadiknak egy idős asszony. Sőt, negyedikként felidéződik még egy középkorú férfi is. Bezártság. Búcsúzás. Egyedüllét. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

A darab élén egy Roy Anderson-idézet olvasható: „Láttam egy párt, két szerelmes embert, ahogy egy város fölött lebegtek. Ez a város a szépségéről volt híres, és most romokban állt.” Találó mottó, érzékelteti azt a helyzetet, amelyben most élünk. Garaczi László egyfelvonásosának két szereplője külön-külön próbálja feldolgozni elválásuk traumáját. A belső monológok háttere: a karanténvalóság. A bezártság, a kihalt esti utcák, a maszkviselés, a másik emberrel való fizikai érintkezés mellőzése. A félelem. Mindaz, ami a pandémiás helyzettől függetlenül is meglévő szorongást fokozza.
 
A mű a Katona József Színház meghívásos drámapályázatának egyik díjazott alkotása. A felkérés olyan újfajta színházi formájú vagy műfajú darabok megírására szólt, amelyek online térben feldolgozhatók. Garaczi már korábban is írt hasonló feltételeknek eleget tevő drámát: az Első Magyar Karantén-Színház és a Litera karantén-dráma pályázatára készült a Veszteg, ami a Színházi Dramaturgok Céhének Az évad legjobb magyar drámája-díját is megkapta.
 
A Végre egy kis csönd a Veszteg ikerdarabjának tekinthető, mivel hasonló a szerkezetük és dramaturgiájuk, sőt a női szereplő neve (Hajni) is azonos bennük, de míg a korábbi szabadversben, az utóbbi prózában íródott. Mindkettőben a férfi és a nő válás után van, és kapcsolatukról, illetve a kialakult helyzet túlélési módozatairól párhuzamos belső monológban számolnak be. Nincs tehát hagyományos értelemben vett szituáció, nincsenek valós párbeszédek, és nincs összefüggő történetmesélés sem. Azt, hogy mi történt és mi történik a szereplőkkel, azt a befogadónak kell összeraknia magában. Ebben a folyamatban segít is, meg nem is a harmadik szereplő: az első darabban egy kórus, a másodikban pedig egy közel százéves asszony, Müllerné, aki szintén kórus-funkciót tölt be. Segít, amennyiben hátteret ad a konkrét „történethez”, reflektál a világra, a szereplők cselekedeteire, de kívülállása miatt le is válik a fiatalok kettőséről.
 
A Végre egy kis csönd középponti alakja Hajni, aki a járványügyi előírásokat betartva, lakásába bezárkózva felidézi egy fél napját. Volt párja, Brúnó egy gangos ház lakásában teszi ugyanezt. Az ő szomszédja Müllerné, aki Brúnó elbeszélése szerint tolakodóan próbál közeledni hozzá, de akinek a monológjaiból nem egy kapcsolatokat kereső öregasszony, hanem a világ állapotát, az emberek bűneit és ostobaságait felismerő és ostorozó látnok alakja körvonalazódik. Ahogy Müllerné lazán kötődik Brúnóhoz, Hajni a távolról Nicolas Cage-re emlékeztető Balog úrral, becenevén Baluval kerül közelebbi viszonyba. Csak látszólag szimmetrikus a dramaturgiai képlet, mert míg Hajni elbeszélésének túlnyomó hányada a vízszerelő kétszeri látogatásának felidézése (tehát a férfi virtuális alak), az önálló léttel is rendelkező Müllerné csupán érintőlegesen szerepel Brúnó önmagát boncolgató monológjában.
 
Mészáros Béla az előadásban
Mészáros Béla az előadásban
Garaczi – miként nyilatkozataiból is kitetszik – nem karantén-drámát óhajtott írni. Van ugyan utalás a jelenlegi állapotokra (maszk, online munka, fertőtlenítés, távolságtartás, elnéptelenedett város, stb.), a bezártság és annak következményei túlmutatnak a mostani járványhelyzeten. Ez leginkább Müllerné monológjaiból derül ki. A fiatalok elsősorban magukkal vannak elfoglalva, de az ötven évet végiggürcölő, világéletében tévébemondói karrierről álmodozó öregasszony egyszavas vagy hiányos mondatai nem csupán a kiürült városról, a lelassult ügyintézésről, az egészségügy (vagy ahogy ő nevezi: betegségügy) összeomlásáról szólnak, hanem egy szétesett társadalom már-már apokaliptikus képét is vizionálja.
 
Miként a szereplőket körülvevő társadalmi közeg kontúrjai elmosódottak, a helyszínek sincsenek konkretizálva, sőt az alakok jellemzése is vázlatosnak mondható. Ez az írói döntés látszólagos szabadságot kínál az előadóknak. De a monologikus szerkezet szigorú belső ökonómiája és rejtett zeneisége nem engedi, hogy, mondjuk, naturalista szobabelsőkben, a szólókat valós párbeszédekké transzponálva jelenítsék meg a darabot. 
 
Máté Gábor, valamint Török Marcell technikai rendező és Meister Natália operatőr érzékenyen és finoman nyúlt Garaczi szövegéhez, ennek köszönhetően nagyon erős előadás született. Olyan kompozíció, amely nem színházi előadásközvetítés, nem is tévéjáték vagy mozifilm. Mindhárom egyszerre. Egy olyan formát találtak, amely kizárólagosan a színészre koncentrál, belőle építkezik. Közelképek és szuperközelik. Csak ritkán kapunk félalakos beállítást, még ritkábban nyit az optika egy szobányi térre. Ebben a megközelítésben minden színészi rezdülés felnagyítódik és többletjelentéssel telítődik (miként a hetvenes évek közepén pályáját kezdő Fehér György stílusújító III. Richárdjába vagy Volponéjában).
 
Szirtes Ági
Szirtes Ági
Hajnit Rezes Judit alakítja. Többnyire csak az arca látszik. A félhomályban a szemén és apró köves fülbevalóján csillan a fény, a foga meg a kötött trikójából előderengő nyaka és válla világít. Fekszik. Alig mozdítja a fejét. Balkeze ujjaival babrálgat a szája körül. Kimért, csöndes, tárgyilagos hangon idézi fel Hajni délutánját, Balog úr látogatását, matatását a vizes blokkok körül, majd esti vizitjét, amikor borral és ropival állít be egy gyors hódítás reményében. Hogy mi játszódik le Hajniban a testi közeledésbe torkolló borozgatás és kényszeredett beszélgetés közben, az elsősorban Rezes Judit arcán tükröződik. Az ajka melletti két ránc egyre élesebbé és mélyebbé válásában, a tekintetének változásában. Csak az utolsó monológjában tűnik fel a telefonja, amivel felvette az egyre zaklatottabbá váló beszámolóját. Rettegéssé fokozódó lelkiállapotából a csecsemőpózban bekövetkező elalvásba menekül.   
 
Időnként megelevenedik az, amiről mesél. Kocsis Gergely játssza Balog urat, akinek epizódjai fekete-fehérben jelennek meg. Elsőre beexponálják a fejét: hosszú csapzott haj, ritkás szakáll. Szemöldök-ráncolás. Látjuk, amint fülét a konyha kövére tapasztva keresi a panelházban tapasztalt vizesedés eredetét, farzsebéből collstock mered ki. Látjuk kimosakodva és kiöltözve. És látjuk kettesben Hajnival: egy bőrkanapé két széléhez simulnak, egymástól a lehető legtávolabb, meztelenek, arcukon maszk. Előttük asztalon borosüveg. Köztük, a sötét háttérben, mintha a semmiben lógna, bekeretezett fotó: fiatal pár szintén meztelenül, a lányon férfikalap. A fénykép természetessége és a pamlagon ülők természetellenessége éles kontrasztot képez, amit még hangsúlyosabbá, egyben groteszkké és riasztóvá tesz a jelenre, a külvilágra figyelmeztető maszk.
 
Mészáros Béla Brúnóját a gang korlátjára könyökölve, egyik kezében cigarettával, a másikban a gondolatait rögzítő mobillal látjuk meg, a korlátra drótozott ütött-kopott konzervdoboz a hamutartó (amiről csak jóval később esik szó). A későbbiekben a férfi, akárcsak Hajni, nem egy konkrét, meghatározható helyszínen monologizál. Nincs felismerhető háttér. Hokedlin ül. Tőle jobbra az SZFE-foglalásról jól ismert piros-fehér szalagok lógnak. Kék rövidujjú trikót visel, időnként kék takaró van a vállán. Láncdohányos. Gyakran gesztikulál, élénk a mimikája, a homlokráncolása, dinamikusan, néha kifejezetten indulatosan beszél. Kitárulkozik. Nincs jóban önmagával, de a környezetével sem. Úgy érzi, számára ideális a karantén-állapot. Általában világos, fél alakos képet látunk róla, és nemcsak egy látószögből, hanem oldalról is, sőt alsó gépállásból is. Az oldalról ráeső fényben erős árnyékok tagolják az arcát, a szemét sem mindig látni. Amikor Hajni felidézi Brúnóval közös életük egy szakítás közeli epizódját, Mészáros is fekete-fehér filmen jelenik meg, amint gombapörköltet eszik és mobilozik. Brúnó monológjai közben is megjelenik fekete-fehér bejátszás: Müllerné kecses bokáit mutogatja a fiatalembernek. 
 
Kocsis Gergely és Rezes Judit. A képek forrása: Katona József Színház
Kocsis Gergely és Rezes Judit. A képek forrása: Katona József Színház
Müllerné: Szirtes Ági. Piros-rózsaszín, nagyvirágos pongyola van rajta, a fején turbánszerűen összetekert fehér kendő. A konyhaasztalon, ami mellett ül, zöldleveles bögre, néhány gyógyszerpirula, tányérján ételmaradék, pléhtálcán műanyag kenyérkosár és evőeszköztartó, kék szikvizes palack, az asztal sarkán törlőkendő. Tőle jobbra tűzhely, rajta piros zománcos nagy lábas fedővel, a falon törlőruhák. Minden kimérten elrendezve, akár egy csendéleten. Ez a környezet jelzi Müllerné életterét, ugyanakkor ellenpontozó keretet ad a realitásoktól elemelkedő asszony általánosító mondatainak. Szirtes Ági és a rendezők nem szenilis, össze-vissza beszélő, maga elé motyogó vénasszonyt mutatnak. A színésznő sokkal bonyolultabb figurát játszik – megrendítő erővel. Azt, hogy ki is ez a Müllerné, csupán elejtett félszavakból és hiányos információkból sejthetjük, de Szirtes Ági alakításában tiszteletet parancsoló testi és lelki tartása van. Megszólalásaiban az egyszerű munkásasszony és egy görög jósnő tudása, megérzése és próféciája adódik össze. (Például: „Befőtt létmód. Befőtt vagy. Az ember nem befőtt. A jövőt a fogával magához tépő ragadozó.”) 
 
Szirtes Ági egyenes háttal és derékkal, rezzenéstelen arccal ül. Keveset mozog. Nem tudni, hogy valahova messze néz, vagy tekintete befelé fordul. Szavai keményen szólnak. Akkor is, ha egy élet tapasztalatait összegzi, akkor is, amikor méltatlankodik vagy felháborodik. Monológjait mintha tévébemondóként intézné láthatatlan közönségéhez (egy ízben azt játssza, hogy a fakanala a mikrofon). Van, amikor szabályosan bejelentkezik, megszólalásainak végén pedig többnyire a kamera, azaz a néző felé fordulva búcsúzik el: „Köszönöm a figyelmet, kedves nézőink”. És elmosolyodik. Ezekben a pillanatokban Szirtes Ági biztatóan kikacsint a szerep mögül: bármi is történik, nincs minden veszve.