Beszélgetés Fábián Péterrel
2021.02.18.

Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színházban próbál Fábián Péter, a k2 Színház egyik alapítója és vezetője. Kőszínházi és független munkastílusról, elvárásokról és a közönség igényeiről, meg az általa elképzelt repertoárszínházról is beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Kaposváron te is, Benkó Bence is színésznek tanultatok, de ma a k2 Színház íróiként, rendezőiként, társulatvezetőiként ismernek titeket. A váltás pillanatnyi elhatározás vagy hosszabb folyamat eredménye volt?
 
Fábián Péter: Amikor másodéves korunkban Magyar monoszkóp címmel elkészült az első előadásunk, nem gondolkodtunk még társulatban. Nem is rendezőként, inkább játékmesterként viselkedtünk. Ráadásul az első előadásainkban játszottunk is, ezért sem beszélnék radikális váltásról. Évekbe telt kimondani, hogy egyre jobban éreztük magunkat a „másik oldalon”. Rájöttem, hogy nem leszek kimondottan jó színész, mert túlagyalom a dolgokat, miközben az írói és rendezői szárnypróbálgatások pozitív visszajelzéseket kaptak, meg jól is éreztem magam bennük. Az egyetem végére tudtam, hogy abban jobban tudok teljesíteni. Nem jelentett traumát, hogy nem leszek színész: az fűtött, hogy előadásokat készítsünk. Hogy ebben mi a szerepem, fokozatosan derült csak ki.
 
Fábián Péter
Fábián Péter
R: Amikor elkezdtetek rendezni az egyetemen, milyen modellek voltak előttetek?
 
FP: Mivel nem volt semmilyen szakmai tapasztalatunk, meg a kortársainkkal dolgoztunk, nem motivált, hogy olyan státuszban jelenjünk meg, mint a nekünk kurzust tartó tanárok. Az egyetemen gyakori volt, hogy magunkban dolgoztunk, és megmutattuk, hova jutottunk. Bencét is, engem is egyre többször kértek meg, hogy nézzük kívülről a jeleneteket, a tanárainktól pedig igyekeztünk a hasznos fogásokat ellesni.
 
R: A struktúra kérdései, vagyis az, hogy kikkel, milyen keretek között hoztok létre színházat, mennyire foglalkoztattak ekkor?
 
FP: A forma eleinte nem érdekelt, csak az, hogy mit szeretnénk csinálni. Szóba sem jött, hogy kőszínházban rendezzünk, de ez nem is igen izgatott minket akkoriban. A független színházi forma korán elkezdett érdekelni, egyrészt Kaposvárra is jutottak el hírek ezekről, másrészt tanultunk is róluk, például a te óráidon a Krétakör Színházról, ami óriási hatással volt ránk. Szerettünk volna olyanok lenni, mint a nagy független csapatok. Aztán jött a valóság, és mi rádöbbentünk, milyen időigényes és kemény munka ez. 
 
R: De nem volt meg bennetek az, hogy most mindenkinek megmondjátok a tutit? 
 
FP: Biztosan volt ilyen is, a második előadásunk, a Sziszüphosz konkrétan öndefiníciós kísérlet volt: hol vagyunk mi, hogy lehet nem intézményi keretek között dolgozni? A kőszínházból látott addigi élmények a hierarchiáról szóltak, mi viszont csapatban akartunk dolgozni.
 
R: 2014-ben végeztetek, és elég korán megjelentetek kőszínházakban. Igaz, közülük több speciális képződmény, gondolok a befogadó Szkéné Színházra vagy az ősfüggetlen, saját társulattal rendelkező Stúdió K-ra. 
 
FP: A Szkénében korán, 2013-ban megjelentünk a Viharokkal. Úgy kerültünk oda, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozón benne voltunk Schermann Márta egy helyspecifikus előadásában, ahol megismerkedtünk Csóka Timivel. Elérhetőségeket adott, így tudtunk aztán „házalni”. Komoly gesztus volt a Szkéné részéről, hogy bólintottak, holott senki sem ismert minket, nem volt semmilyen nevünk. A Stúdió K-nak is örökké hálásak leszünk, hogy befogadták az egész csapatot úgy, hogy az ő teljes társulatuk is benne volt a Bakfittyben. Orlai Tibort is nevesíteni kell, aki az első igazi évadunkban, és azóta is minden szezonban egyedül finanszíroz egy előadást. Kellettek a nagyvonalú gesztusok, hogy beinduljon valami, amire építeni tudunk. A Züfec, a Bakfitty és a Platonov jó felütés lett a támogatóinknak köszönhetően.
 
Prohászka Fanni és Feczesin Kristóf az Elza, vagy a világ vége című előadásban
Prohászka Fanni és Feczesin Kristóf az Elza, vagy a világ vége című előadásban
R: Majd bevettétek az ország több nemzeti színházát: Miskolcot, Pécset, Kecskemétet és Szegedet. 
 
FP: Miskolc léptékváltást hozott: Béres Attila látta a Szkénében a Röpülj, lelkem!-et, és meghívott minket rendezni. Azt mondta, ha jól sikerül az előadás, lehet folytatása, sőt vihetjük magunkkal a csapatot is. Több szempontból előnyös volt az együttműködés: újabb terep a k2 számára, meg kíváncsiak is voltunk, hogyan tudunk kőszínházi közegben működni. Gondolkodás nélkül igent mondtuk és nem is bántuk meg: nagyon jó volt Miskolcon dolgozni. Miközben az Elza, vagy a világ végén dolgoztunk, megszületett a trilógia ötlete. Az Elza nagyon népszerű lett a városban, sokan nézték, adta magát, hogy a hűséges nézőket támogassuk a történet továbbírásával. 
 
R: Mennyire más a kőszínházi munka ahhoz képest, amikor a k2-ben dolgoztok?
 
FP: Volt bennem félelem, hogy túl kötött lesz, hogy nem hat kedvezően a kreativitásunkra. Tartottam attól, hogy mindent megmondanak előre, hogy a kőszínházi színészek lenéznek minket. Szerencsére tévedtem: mindenütt sikerült olyan légkört létrehoznunk a színészekkel, ami emlékeztetett a saját csapattal folytatott munkáinkra. A fő különbség talán az, hogy egy-egy új társulatnak több idő kell ráhangolódni a nyelvünkre és stílusunkra, míg a k2-sökkel már félszavakból se értjük egymást. A kőszínház ajándéka, hogy rendezőként definiál még mielőtt beléptem volna az ajtón. Ez plusz felelősséget rak ránk, de tiszták a játékszabályok is. Korán meg kell hozni döntéseket, míg a k2 esetében akár még a látványt érintő kérdések is sokszor hosszan és demokratikusan dőlnek el. A kőszínházban két hónappal a próbakezdés előtt tervelfogadás van, miközben mi a próbák alatt írjuk a darabot, tehát erre nekünk íróként-rendezőként muszáj reagálni. Függetlenként napokat elvacakolunk azzal, hogy ki ugrik haza egy állólámpáért, egy kőszínházban viszont csak azzal foglalkozunk, amiért ott vagyunk. Vannak kötöttségek, de ezek érthetőek és elfogadhatóak: míg a k2-vel „simán” csinálhatunk egy kilencórás előadást Hamvas Béla Karneváljából, egy repertoárszínházban kötöttebb röppályán szárnyalunk. Kőszínháza válogatja, hol mennyire lehet felépíteni ugyanazt a hangulatot és tempót, mintha a saját terepünkön dolgoznánk: Miskolc nyitott volt, Kecskeméten a vezetéssel megromlott kapcsolat, emiatt nehéz volt haladni. 
 
Horváth Szabolcs és Domokos Zsolt a Züfec című előadásban
Horváth Szabolcs és Domokos Zsolt a Züfec című előadásban
R: Nyilván attól is más a helyzetetek itt és ott, ha saját darabot visztek, mint Miskolcra, illetve ha olyan, erős elvárásokat támasztó műfajokkal találkoztok, mint Kecskeméten az Állami áruház, vagy Szegeden a Lúdas Matyi nyomán született Matyi elszabadul, illetve most a Black Comedy esetében.
 
FP: Amikor azt kérik, hogy mi írjunk darabot, akkor mi leszünk a kortárs magyar bemutató. Nem titok, hogy Miskolcon a Játékszín a legkevésbé kockázatos játszóhely, ahol jól kommunikálható egy-egy új ősbemutató. Az általad említett operett vagy gyerekelőadás esetében érthető módon ki kell szolgálnunk bizonyos igényeket, de a kötöttségek sokszor a műfajból fakadnak. A felkérésből sejthető, mennyire szállhat el az agyunk, de mi mindig abból indulunk ki, hogy mi a probléma, és ha ez megvan, akkor a szereposztástól a látványig szinte minden könnyebben megy.
 
R: A kőszínházban készen kapjátok a szereposztást?
 
FP: Volt már kérés, hogy hozzunk helyzetbe egy-egy színészt, hogy valaki játszhasson egy nagyot, akkor úgy alakítottuk a darabot. Volt, hogy próbáltunk innovatívabb szereposztást kialkudni, de bizonyos játékszabályokat be kellett tartani, így újraterveztünk, és addig rágcsáltuk a mondatokat, míg igazán passzoltak az adott színészhez. A Black Comedy teljesen új terep, hiszen itt minden adott volt, még a szöveghez sem lehet hozzányúlni.
 
R: Megfordítom egy korábbi kérdésemet: a kőszínházi gépezet mennyire tud a ti szabadságigényetekhez alkalmazkodni?
 
FP: Ez megint helyszínfüggő: ha valaki tudatosan minket hív dolgozni, arra is kíváncsi, hogy ő igazgatóként mekkora kockázatot képes vállalni. Nemsokára megyünk a Budapest Bábszínházba dolgozni, ahol a bábok miatt jóval korábban ki kell találni rengeteg dolgot: érzékeny és izgalmas párbeszéd kezdődött arról, hogyan tudunk igazodni egymás igényeihez úgy, hogy közben egyik fél szabadsága se sérüljön.
 
Jelenet a Matyi elszabadul című előadásból
Jelenet a Matyi elszabadul című előadásból 
R: Nagyon mások a vidéki kőszínházi közönség reakciói, mint amihez szokva vagytok?
 
FP: A pesti belvárosi nézőkhöz képest egészen más nézőrétegek is megjelennek. Láttuk, hogy milyen az, amikor vidéken nevetnek egy poénon és Pesten nem, vagy épp fordítva. Érdekes látni, hogy melyik városban tud fontos lenni egy-egy új bemutató: Miskolcon az Elzának olyan sikere volt, hogy külön facebook-csoportok alakultak miatta. Budapesten sokkal nagyobb a zaj, nehezebb kitűnni, de jóval összetettebb az elvárásrendszer is. 
 
R: Annyira megtetszett a kőszínházi levegő, hogy nekiláttatok igazgatói pályázatokat írni?
 
FP: Két út áll előttünk az életben maradásra: szerzünk egy saját játszóhelyet, vagy pedig betagozódunk egy kőszínházba. Egy befogadó színházban lassan építgethetnénk valamit, de ott is csak vendégek vagyunk: lassan tíz éve élünk ebben az átmeneti létben, és egyre nehezebb ezzel mit kezdeni. Izgalmas lenne megszerezni egy kőszínházat, és idővel akár feláldozni azt, hogy szűk társulat legyünk, helyette inkább a k2 szellemiségét kiterjeszteni az egész intézményre. Amikor az Új Színházat megpályáztuk pár éve, kalandvágy volt bennünk, a Pécsi Nemzeti Színház esetében viszont elhittük, hogy lehet esélyünk. Nagyon naivak voltunk, belátom. Jelenleg az igazgatóválasztás nem több színjátéknál: ha nem a megfelelő oldalhoz tartozunk, esélyünk sincs. 
 
R: Milyen lenne az a vidéki kőszínház, ahol ti vagytok a főnökök?
 
FP: A mostaniaknál sokkal nyitottabb színházban gondolkodnánk: az épületet is kinyitnánk, ne legyen csak héttől tízig működő, misztikus hely a színház. Lényeges volna becsatornázni a helyet a város életébe, ahol kiállítások, találkozók, estek zajlanak. Nagy hangsúlyt fektetnénk arra, hogy a következő generáció már úgy nőjön fel, hogy színházi ízlése van: azt akarjuk, hogy elvárásokkal érkezzen a színházba. Tudom, hogy vannak műfajok és elvárások, amiket meg kell tartani, de az ízlés terén igenis lehet előre lépni.