Az új bemutató apropója a színlap szerint a Vaskakas Bábszínház 30. születésnapja, amelynek alkalmából a társulat mindenképpen egy kakasos előadást szeretett volna színpadra állítani, úgyhogy kakas van is bőven, bár ezek mintha nem teljesen férnének meg egymással.

 

A Kakasviadal főszereplői egyébként hétköznapi felnőttek, egy testvérpár, akik nem nagyon jönnek ki egymással, pedig közös vállalkozást visznek. Nem éppen sikeres kisvendéglőjükben Márta a séf, húga, Jutka pedig a konyhai kisegítő. Egy éjjelen aztán Jutka prófétikus álmot lát egy kakasról, amely az ő totemállatának nevezi magát, és cserébe azért, hogy Jutka megmentse az életét, felajánlja, hogy teljesíti egy kívánságát. Jutka alapvetően kiegyensúlyozott ember, így semmiféle banális igény nem jut eszébe, hanem arra gondol, milyen jó is lenne, ha ők ketten, a nővérével végre közös nevezőre jutnának.

 

Jutka tehát másnap megpróbál megmenteni egy valóságos kakast attól, hogy Márta nevezetes kakaslevesének alapját képezze, és ennek érdekében alkut kínál nővérének: az rendelkezhet a kakassal, aki lefőzi a másikat mesélésben. Ennek logikus értelmezése lenne, hogy az nyer majd, aki több mesét ismer vagy jobban ért a történetszövéshez, de – mint kiderül – inkább valami olyasmiről van szó, hogy mindkét nővér azonosul egy-egy mesealakkal az ismert mesék közös eljátszása során, és a szereplő sorsának alakulásával párhuzamosan győzedelmeskedik vagy alulmarad a másikkal szemben. Vagyis először Jutka mint kiskakas győzi le Mártát mint török császárt, majd Márta, a róka gyűri le Jutkát, a kakast. És alapvetően éppen ezek a mesebetétek mutatnak furcsán a Nagy Orsolya által írt és rendezett előadásban, amelynek friss érzetű kerettörténete simán csak történetként is megállná a helyét.

 

Világos, hogy az alkotók valami nagyon kakasosat akartak alkotni, de azért kicsit mégis furcsa, hogy az egymással versengő szereplők ismert meséket mesélnek, amelyekről előre tudható, ki kerekedik majd felül bennük. A kevéssé ismert A kakas meg a róka esetében efölött elsiklanánk, de A kiskakas gyémánt félkrajcárja nélkül azért lehetetlenség felnőni, nem véletlenül kerül elő újra és újra a gyerekszínházi palettán. Az előadás végére igazolódni is látszik az előzetes felvetésem, hogy kár volt készen kapott elemeket a kerettörténet kárára beágyazni – ugyanakkor viszont a harmadik és egyben leghosszabb, eredeti mese önmagában kétségtelenül nem tud annyira ütős és emlékezetes lenni, mint a lecsiszolódott, klasszikus népmesék.

 

Ami a Kakasviadalban mindenképpen tetszetős, hogy a testvéri civódás mint nyilvánvaló téma mellett a játékosságot, az alkotás és belefeledkezés élményét helyezi a középpontba, és meg is vannak az eszközei ahhoz, hogy erről ne csak beszéljen, hanem láthatóvá is tegye. Ennek nagyon kézenfekvő helyszíne a konyha. Michac Gábor díszlete egy hangsúlyosan népies konyhabelső telezsúfolva eszközökkel és alapanyagokkal, ez pedig eleve sok lehetőséget rejt magában, valószínűleg még többet, mint amit ki is használnak a cselekmény folyamán. A kis tér valószínűleg már a streaming lehetőségeit is figyelembe veszi, fontos, hogy egy kameraállásban kényelmesen be tudjuk látni az egész teret, és két főre még ez is elég tágasnak tűnik. A díszlet stílusához igazodnak a szereplők piros-fehér kockás szakácsnő- és kuktajelmezei is. 

 

Bár a jelenlétük sem időtartam, sem jelentőség tekintetében nem uralja a látványt, a játékélmény láttatásában mégis fő eszközök maguk a bábok. Az első történetben a kiskakast mindössze egy konyharuha alakjával és mozgatásával jelenítik meg, majd a második mesére már előkerülnek a fiókokból Michac Gábor látszólag konyhai eszközökből eszkábált, megnyerően frappáns bábjai, végül a harmadik, leghosszabb mesemondáshoz a bábszereplők megformálása már realisztikussá válik, mintha a mesélésben való elmélyedés közelítené egymáshoz a valóságot és a képzeletet.

 

A látvány mellett természetesen leginkább a két játszó tudja megmutatni az előadás kulcsát képező játékélményt, a történet szereplőiként és ezzel egyidejűleg bábszínészként is jelen vannak a színpadon, egyedül a zenés-táncos jelenetek sikerülnek gyengébben. Az, hogy Nagy Orsolya a gyerekelőadáshoz egyértelműen felnőtt szereplőket választott, mind a testvéri ellenségeskedés, mind a játék tematikáján tudott csavarni egyet. Rab Viki alakítja a kuktaként alárendelt, de életrevalóbbnak és ragaszkodóbbnak tűnő Jutkát, ő az ötletgazda és nyilvánvalóan a lelkesebb fél a bábjátékban, de a szigorú, zsarnoki szakácsnő, Márta szerepében Ragán Edit is tükrözi a figurához illő átélést, sőt flow-t. Ennek keretei között a versengéstől a kooperáció felé való elmozdulásban válnak láthatóvá az előadás lélektani folyamatai. Nem tudjuk meg, eredetileg miért mérgesedett el így a kapcsolatuk, de az világos, hogy az előadásban honnan, hová és miként jutunk el.

 

Egyik testvér habitusa sem változik meg érdemben, de mire a harmadik, ezúttal valóban a szereplők által kitalált és elmesélt, közös történet végére érnek, mégis kialakul köztük az összhang vagy egyáltalán az együttműködésre való törekvés. Nemcsak a kapcsolatuk változik meg, hanem új vállalkozásba is fognak, így a szakácsnő és kukta alá-fölérendeltségi dinamikája helyett valódi partneri viszonyt alakítanak ki.

 

Legalábbis az előadásnak ez a vége, és ennek lehet örülni, mert egyébként tudjuk jól, hogy az egyik opció mindig az egyenlő arányú osztozkodás, a másik pedig – a testvéries.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.