A Netflix hatrészes, összesen nagyjából kétórás dokumentumsorozata kedélyes ismeretterjesztő műsor szeretne lenni az angol nyelv leggyakoribb káromkodásairól és azok háttértörténetéről. Többek között humorista (Nikki Glaser), filmkritikus (Elvis Mitchell), színész (Nick Offerman), zenész (Open Mike Eagle) és nyelvész/irodalmár (Melissa Mohr) is kísér bennünket a teljes műsoridő folyamán. Már e vegyes társaság is eklektikus hatást kelt, s ez akár előny is lehetne. Sokféle közelítést ígér Christopher D’Elia produkciója a téma kifejtésére, de a sokszínűség jobbára csak szándék marad.
 Nicolas Gage |
A szitokszavak története dokuból rövid úton showműsorrá válik, ennek katalizátora pedig az izgalmas host. Nicolas Cage tetőtől talpig puccba vágott, mégis papírmasé figurája dölyfös és eleven benyomást kelt. Öltöny, előkelő bútorzat, bőrfotelben pöffeszkedés – minden adott az álarisztokratikus báj megszületéséhez. Cage grandiózus érzelmi kitörései feloldják a mesterkélt távolságtartást. Mimikája az ízléses feszességből ügyesen leng ki a túljátszás irányába, mely itt érezhetően a koncepció része. Groteszk módon hozható játékba a színész torz kultusza és az általa itt eljátszott karakter – faragni sem lehetett volna hitelesebb figurát erre a szerepre.
A szitokszavak történetének ez az egyik nagy erőssége: szereplői többnyire – főként Cage és a humoristák – illeszkednek ahhoz a félkomoly/újkomoly stilisztikához, amelyben a tények és a hétköznapi dolgok (itt épp a vulgaritás) karikatúraszerű díszítést kaphatnak. Az alkotás, ha meg is idézi a dokumentumfilmes formát, mégis módszeresen távolságot tart tőle – az unalmasságtól félve. Viszont, ha ez így van, eleve hibás előfeltevésből indultak ki a készítők, így nem csoda, hogy a dolog épp visszafelé sült el. Miért is lett volna unalmas egy jóval visszafogottabb, ingerszegényebb környezetben elmesélni a különféle káromkodások eredetét, ha ez eleve újszerű, mindenkit érintő téma? Netán még a közölni kívánt ismeretek is jobban érvényesültek volna, ha már egyszer eleve ez az ismeretterjesztés lényege. A stílus annyira túltelített, hogy inkább a hangulat maradhat velünk a sorozat megtekintése után, mintsem a szitokszavak története.
Kár, mert vitaindító felvetésekben nem volt hiány, ám az ide-oda ugrálás miatt ezeknek sincs elég tere. Holott ezek mind annyira érdekes témák, amelyekről nemhogy öt-tíz-húszperces, de akár egészestés koncentrált filmet is lehetne készíteni. Ilyen például, hogy a káromkodás tekinthető-e természetesnek? Vagy, hogy a káromkodás mikor és hogyan teremt feszültséget? Vagy hogy működhet-e feszültségoldó kifejezésként is adott beszédaktusban?
Bár az angol nyelv kevés szitokszóval él, ezeket a lehető legsokszínűbben képes forgatni és értelmezni kontextustól függően. Ezt az egy tényezőt valóban élvezetesen vezeti le számunkra a sorozat. Fontos állításként jelenik meg, hogy vulgáris megnyilatkozási vágyaink és a szavak, amelyekkel e kifejezés megtörténhet, nem minden esetben születtek társadalmi okokból. Fejlődésük és funkciójuk ellenben soha nem választható el a társadalmi olvasatoktól. A közösségekben, szubkultúrákban az alapvetően sértő tabukifejezések akár az elismerés és az egyenrangúság jelei is lehetnek, kohéziós erőként is funkcionálhatnak ember és ember között.
Legtöbbször, amikor komoly mondandójú jelenethez érünk, azt végigkíséri egy-egy vicces, mozgó illusztráció. Ilyenkor mintha a produkció befogadóját is tétován keresnék a készítők, hiszen a tartalom egyik fele elsősorban a serdületlen korosztály számára lenne érdekes, míg a másik fele felnőtteknek. Csakhogy gyermekeket nem feltétlenül lenne szerencsés leültetni a széria elé. Szükségtelen a konstans viccelődés is, hiszen abból épp eleget kapunk a lezserebb szereplők révén, s így csak monotonná válik a sorozat. A szerkesztettségi problémák is itt érhetőek tetten: nincs kellően megágyazva a különféle szempontok érvényesülésének, kaotikus, ahogy megszólalóról megszólalóra ugrálunk. Elképzelhető, hogy szerkezetileg is megfoghatóbb műsor születik, ha nem az egyes szavak kapnak külön epizódokat, hanem ugyanaz a pár szó lett volna minden rész témája, ám minden epizódban másik közösség örökíti meg a szóhoz való viszonyát.