A horror egyik visszafogottabb, tán mondhatom úgy is, hogy realistább vonulata, amikor az intenzív kikapcsolódásra szánt rövid vakáción történik valami, és minden félremegy. Vagyis egészen másként lesz intenzív, mint ahogy azt eltervezték: a pihenni vágyóknak hirtelenjében a puszta életük lesz a tét. Ilyen volt a Kelly Reilly és Michael Fassbander főszereplésével készült 2008-as Eden Lake, amelyben a fürdeni és lazulni vágyó pár felkelti egy csapat kamasz figyelmét. Egy banális figyelmeztetésből (túl hangosan szólt a zene) véres kergetőzés lesz az erdőben, egészen felkavaró végkifejlettel.
A svéd Vörös pontnak is hasonló az alaphelyzete. David (Anastasios Soulis) egy veszekedést szeretne helyrehozni a feleségével, a gyönyörű és félvér Nadjával (Nanna Blondell), ezért meglepi egy túrával: menjenek fel a hegyekbe és nézzék meg a sarki fényt. Egyébként fiatal házasok, a film a másfél évvel korábbi kissé kínos házasságkéréssel indít, amikor javában dúlt a szerelem. Ebben persze most sincs hiány, csak a hétköznapi problémák elkezdték morzsolni, ráadásul Nadja terhes is, és ez még érzékenyebbé teszi. Látszólag nagy a gond, de a szomszéd, Thomas (Thomas Hanzon) megnyugtató szavai sikeresen csillapítják, simítják el a konfliktust. (Szerencsés ország, mondtam magamban, ahol ilyen szomszédai vannak az embernek).
Neki is vágnak hát a búfelejtő túrának, ám útközben összeakadnak két furcsa, mogorva és rasszistának tűnő vadásszal, majd kissé furcsán fogadják őket a szállásukon is, aminek a kocsmájában ott iszogat a két kellemetlen fickó. Másnap reggel rasszista üzenet és összekarcolt autó várja őket, amelyért elégtételt is vesznek (Nadja alaposan meghúzza egy csavarhúzóval a vadászok kocsiját), majd megkönnyebbülve vágnak neki a hegyeknek. A sarki fény gyönyörű, ám egyszer csak azt veszik észre, hogy egy vörös pont, egy irányzék vörös foltja kezd ugrálni rajtuk. Csakhamar világossá válik, hogy ez nem pusztán ijesztgetés vagy vaskos tréfa, amikor eldördülnek az első lövések…
 Jelenetek a filmből |
A hasonló zsánerű horrorban igazából nem is a vér, vagy a minél rafináltabb halálnem a lényeg, hanem a dráma és a thriller között egyensúlyozó irracionális feszültség. Hogyan történhet meg ez egyszerű, békés átlagpolgárokkal a világ végén? Ráadásul egy olyan helyen, amely épp a végtelensége miatt (hómező) válik majdhogynem szűkös, zárt térré, ahonnan egyszerűen nincs menekvés. A szörny szerepét itt a minimális eszközökkel elért rettegés, az emberekben munkáló frusztráltság játssza, amely bármikor képes átcsapni agresszióba, majd pontról pontra egyre kérlelhetetlenebbé és értelmetlenebbé válik. Olyannyira, hogy már nem is marad más, csak az erőszak logikája. Úgy tűnik, hogy a Vörös pont is ezt az utat járja be, ám egy váratlan fordulattal átcsap skandináv krimibe, amelyekben többnyire a múlt határoz meg mindent. És ezzel a feszültség java része el is párolog.
Az Eden Lake abban volt jó, hogy mindvégig meg tudta őrizni az irracionalitás erejét, épp csak felvillantott egy-egy képet, elcsípett párbeszédet, hogy a kamaszokat vezető fiút mi motiválhatja. A néző leginkább azzal a maró érzettel maradt, hogy ez bármikor előfordulhat vele is, az őrület bármelyik idilli tóparton lecsaphat rá. A Vörös pont ott laposodik el kissé, amikor a krimiszerű fordulat hirtelen mindent megmagyaráz, minden a helyére kattan, s bár dráma így is marad bőven, az irracionalitás hideg és pontos ésszerűséggé alakul, ami – lévén pontos alakja, indoka és értelme van – már kevésbé félelmetes. Ez már nem az, ami velünk is megtörténhet, ez már David és Nadja egyik szerencsétlen döntésében gyökerezik.
 A képek forrása: MAFAB |
Mindettől eltekintve Alain Darborg alkotásának (eddig csak egy tökéletes rablás köré komponált akciófilmmel vétette észre magát) is jól áll a minimalizmus, a kamaradráma, amelybe időnként az elemek is (tél, beszakadó jég, hóvihar) beleszólnak. A komplexebb helyzet ugyanakkor a színészeknek is nagyobb teret ad, nem csupán a menekülés rettegését, a sebezhetőségüket kell visszaadniuk, hanem azt az utat kell bejárniuk, amikor szembesülnek a saját bűnükkel és gyarlóságukkal. Azzal, hogy túl vakon ragaszkodtak a saját boldogságukhoz, a saját álmukhoz.
Nem akarták felvállalni, hogy a közös útjuk egy jó nagy megtorpanással indul, vagyis az eleje könnyen lehet, hogy egyben a véget is jelenti. Azért fogalmazok ilyen homályosan, hogy még véletlenül se áruljam el a történet fő csavarját, mert anélkül élvezhetetlenné válik ez az amúgy ügyesen felépített, izgalmakban bővelkedő film, amely sokkal inkább dráma, semmint ostoba, kaszabolós horror. Bár a vér hiányára sem kell majd panaszkodni.
A Vörös pont semmiképpen nem átlagos dolgozat, bár ha a bevett paneleken kissé még csiszolgattak volna, akkor igen emlékezetes alkotásként könyvelhettük volna el a Netflixen bemutatott filmet. Így csak egy jobb mozi, de mivel minden ízében megmagyarázható, könnyedebben is lendülünk túl rajta.