Élőben négyszer láttam a Pesti Színházban A dzsungel könyvét. Először az első nyilvános főpróbán, még a húszas éveim elején, aztán már a 2000-es években, időben elszórva, amikor az unokaöcsém és a két unokahúgom nyolc-tíz évesen odaértek, hogy a budapesti kiránduláshoz nekik életkorban megfelelő színházi élményt is kaphassanak. A főpróbára könnyen vettem jegyet, a gyerekek utazását meg gombhoz a kabátot módra akkorra időzítettük, amikorra volt színházjegy. A dzsungel könyve évekkel a bemutató után is stabil kasszadarabnak számított és gondolom, számít ma is.

 

Az utóbbi három alkalom szereposztására egyáltalán nem emlékszem. Mivel a színház racionális intézmény, valószínűleg ez nem véletlen, hanem a közönségigény egyik következménye. Folyamatosan váltották egymást az előadásban az aktuális gyakorlatos színészosztályok és tanulták a szakmai alapokat farkasok, majmok, emberek és más vadak szerepében. Az új és még újabb beállók egyfajta csereszabatossága nem csupán a karban, hanem a szereposztás szinte bármelyik pontján észrevehető, különösebb elvárás talán csak a Mauglik felsőtestét és a Túnák hamvasságát illetően van. Mellettük pedig ott vannak azok a színészek, akik az ősbemutató óta, egyfajta folytonosságot biztosítva, változatlanul játszanak a produkcióban. Elismerésre méltó az elhivatottság, de az előadás ellen dolgozik akkor is, ha a színész nem „dobja” a szerepet. Van egy pont, amikor már a színészi személyiség nem tudja hitelesíteni a hamis hangokat, a fiziológia pedig a figurát teszi súlytalanná, különösen a hatalmi helyzeteket érvényteleníti.

 

Nem voltak különösebb elvárásaim, de a kamera menthetetlenül leleplezte, mennyire avulékony a vizualitás. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy iszonyatosan igénytelenek azok a gumik, amik az áll alatt rögzítik a rettenetesen csúnya parókákat (egyébként de, azokra is), hanem arra, hogy bizonyos típusú díszletek és jelmezek fölött eljár az idő. Ez nem konstruált retró, ez nem Henri Rousseau kortalanná ért, nemesült világa, ez maga a végtelenül lehangoló és illúzióromboló kilencvenes évek végébe ragadtság, amit különösen akkor veszünk észre, ha a minőségi kortárs gyerekkönyvek illusztrációit vagy a családi előadások látványvilágát tesszük A dzsungel könyve mellé. Szerencsére nem Macskák-féle maszkokban gondolkodtak az alkotók, ezt mindenképp írjuk a javukra, de még az akkori kontextusból és a produkció rendszerén belül nézve is erősen feltűnik az antropomorfizálásban rejlő lehetőségek elmulasztása. 

 

Kihasználódik viszont a Pesti Színház mesés csodateremtésre finoman szólva is csak moderáltan alkalmas színpadának minden egyes négyzetcentimétere, amitől a dzsungel túlzsúfolttá válik. (A premier elsöprő sikerét követően azt hittem, a következő évadra átkerül a Vígszínházba az előadás, majd amikor arról szóltak a hírek, hogy a Játszd újra, Sam! a Szent István körútról a Váci utcába költözik, azt gondoltam, A dzsungel könyvével cserél helyet.) Ezt az érzetet csak fokozza a darab maga, mert Kipling alapanyaggá redukált története egy kicsivel kevesebb, de a rettenetes szóvirág meg egy kicsivel több, mint amennyi szükséges. Az alkotóelemek közül Dés László eklektikus, latin-amerikai meg afrikai hangulatokat idéző zenéje a leginkább időtálló – gyanítom, nem állok távol az igazságtól, hogy a musicalhatáron inneni és túli, 30 fölötti bemutatószáma ennek köszönhető –, az előadás tekintetében ezt Imre Zoltán koreográfiájáról lehet elmondani, amit a főiskolások mellett akkor alternatívnak nevezett szcénából ismert előadók és segédszínészek, ma pedig kortárstánc-produkciók színlapjáról ismerős nevek prezentálnak. És persze Miczura Mónika változatlanul hátborzongató és csodálatos hangjáról, amit 25 éve hallhatunk ugyanúgy. Felvételről.

 

Az előadás adatlapja a Vígszínház oldalán itt található.