Magával ragadó lendületű két kisregény olvasható Szöllősi Mátyás legújabb kötetében. Harmincas éveik második felében járó felső-középosztálybeli férfiak, péntek délután, be kellene fejezni a munkát, de az egyik szövegben az ügyvédi iroda vezetője még rálőcsöl fiatal munkatársára egy kihallgatást, a másikban még hátra volna a projekthez jó pár számítás. Budán vagyunk, csúcsforgalomban, az idő egyszerre fülledt és esős, indulni kellene, kórházba, barátnőhöz, feleséghez, villognak a mobilok, csattannak a karambolozó autók…

Egészen fullasztóan ismerős világ ez, a stressz, kapkodás, feszültség, az agyban folyó folytonos újratervezés, az éppen történő folyamat analizálása és pörgetése, közben meg a háttérben a hálón záporozó üzenetek mintegy folyékony közegében való kapálódzás az élet összeszervezésének megkísérlésére. Összeszervezés, montázs, igen, ez az, hiszen Szöllősi fényképész is, beállításai pontosak, élesek, expresszívek, és dinamikusak, ez bizony már film, egyszerre mélylélektani, bűnügyi, thrilleres csavarokkal, társadalomkritikai éleslátással, finoman földerengő mitikus asszociációkkal. Forgolódom olvasás közben, kaparászom az emlékezetemben, honnan is ismerős ennyire ez a feeling, aztán végre beugrik: Hitchcock! Az ő műveiben ennyire izgalmas a tömegkulturálisan profi történetmesélés gördülékenysége, a feszültségek felvezetése, kitartása, lecsengetése, miközben a (mozgóképi) szöveg mélyén ott rejlik az emberi tudat/lélek és világ nyugtalanító és megfejthetetlen bizonytalansága, fenyegető kiszolgáltatottsága. Nem kis teljesítmény ezt az atmoszférát nyelvi dinamikával érzékeltetni!

A könyv címlapján (mely a szerző fotójának felhasználásával készült) minuciózus élességgel egy sérült karosszériájú autót és egy csupasz fa ágait látjuk — fejjel lefelé. Hasonlóképpen: a szövegek realisztikus erejét mintegy fejre állítja, hogy az egyikben a legfontosabb események egy álomban történnek, a másikban pedig egy kamaszkori emlék felelevenítésében. Mindkét főhős megélt már katartikus léteseményt: a Vendégjáték főszereplője budai ügyvédcsaládja minden bűntudatkeltő elvárástömege ellenére beleszeret egy lélegzetelállítóan gyönyörű cigány felszolgálólányba, „akinek nem a takarékosság, a precíz tervezés, hanem a dolgok átélése a legfontosabb”; az Illegál főhőse pedig kamaszkorában a graffitis szubkultúrában egyszerre tapasztalta meg az alkotás flow-élményét és az énkeresés lázadása részeként a rendőrök elől menekülve, egy mozgó vonat ablakából való kiugrás halálközeli sokkját. Mindketten próbálják elfojtani, hogy egzisztenciális jelentőségű döntéshelyzetben vannak ezeken a bizonyos péntek délutánokon: egyiküknek el kellene búcsúznia haldokló apjától és az általa képviselt életformától is, végre teljesen felvállalva szerelmét, másikuknak el kell döntenie, hogy hűséges marad-e a meddőséggel való harcban megfeneklő házasságához és az apaság iránti vágyához.

A rájuk váró döntések tétjének élet-halál súlyát mindkét szövegben egy-egy közlekedési baleset jelzi, az önismeret mélyére való álombéli illetve emlékfolyamban történő belső utazás beavatási szertartás jellegét pedig a hőseinket (az égből hulló, a sorsot/megtisztulást/áldást metaforizáló,) csatakossá áztató esővíz. Deszakralizált világban vagyunk ugyan mindkét kisregényben, de mindegyikben evidenciaként jelenik meg az érett személlyé válás individuációs történetének értékessége és értelmessége. Attól olyan izgalmas a két szöveg, mert a lótás-futás, mobilozás, projektpörgetés mélyén ott áll az európai kultúra egyik oly ismerős archetípusa: a fiatal férfi, akinek szembe kell néznie apjával-anyjával, szociokulturális megkötöttségeivel, alá kell merülnie a haláltól, a szerelemtől és a szabadságtól való félelem szeparációs szorongásába, hogy számot vessen azzal, hajlandó-e nekilendülni egyetlen és végzetesen individuális életútjának. (Mielőtt az általam nagyra becsült feminista irodalomkritikusok felsikoltanának, hadd jegyezzem meg, egyrészt a mi kultúrkörünk háza táján évezredes hagyomány a férfit az ember reprezentációjaként kezelve a nekik szóló beavatási szertartásokat középpontba állítani, másrészt a nőkre az archaikumban, és ezekben a szövegekben is úgy tekintenek, hogy éppen nőiségük révén ők már érett felnőttek. Az első menstruáció már az emberi kultúra hajnalán is minden szertartásnál mélyebb jelrendszerrel prezentálta a női felnőtté válást, ebben a két szövegben pedig Anikó és Enikő is érett identitással rendelkezik, melyért kockára teszik önmagukat. Előbbi szépségének és szabadszájúságának előítéleteket bátran áthágó vállalásával, utóbbi fenntartás nélkül odaadva magát egy szerelemből megfoganó gyerekért való minden testi-lelki küzdelemnek.)

Vannak lélekvezetőik is, egy álombéli, kesernyésen bölcs, füvező öregember, illetve egy ottliki tőkesúlyt jelentő, kamaszkori barát személyében. Vannak őket fenyegetően körülvevő kínzások és szenvedések: nemi erőszak, rasszizmus, lenézés, kirekesztés, verés, dehumanizálás, s mindezt egy gátlástalanul tahó gazdasági és politikai elit és az általuk megmérgezett társadalmi közeg testesíti meg. Vannak kizárólagosan csak általuk megoldható feladatok: egy derékba tört karrierű, cigány zongorista fiú gyilkossági ügyében a védelem ellátása, a szeretett nő megvédése, visszatérés a rajzoláshoz, alkotáshoz és az apaság megélése. És van két, üdítően életigenlő befejezés: a fiatal ügyvéd álombeli megrázkódtatásai nyomán elkerüli a balesetokozást, így talán időben odaér majd a randevújára, a hajdani graffitis pedig hazaindul, hogy kedvenc zeneszáma hangjai közepette megünnepelhesse felesége teherbeesését.

„Az Élet él és élni akar” – írta Ady az Intés az őrzőkhöz című versében. Különösebb pátosz és mindenféle prófétai küldetéstudat nélkül, egyszerűen „csak” az alkotás életigenlő erejének tehetséges felmutatásával Szöllősi Mátyás is bízvást besorolt már az írás és a létezés értelmességébe vetett hit őrzői közé.