A bomlás virágai – Fejezetek a Hórusz Archívumból
2021.02.15.

Az egyiptomi hieroglif írásban a Hórusz-szem egész képe jelenti az 1-es számot, míg a szem ábrájának részletei a végtelen kicsi felé tartó törtszámokat. VÁRADI ANDRÁS KRITIKÁJA.

Az egyiptomi mitológiában Hórusz az ég ura, az ifjúság és a megújulás istensége. A Hórusz Archívum egy egyedi, óriási fotógyűjteményt jelöl, amelyet Kardos Sándor operatőr hozott létre. A névválasztás szimbolikus. Az egyiptomi hieroglif írásban a Hórusz-szem egész képe jelenti az 1-es számot, míg a szem ábrájának részletei a végtelen kicsi felé tartó törtszámokat. A legkisebb részek egy-egy amatőr fényképei, míg a képek összessége az egyet, az egészet, valami istenit, a képeknek egy különös értelmezését jelenti. Ez a gyűjtemény létrehozójának magyarázata.

Penészes harmónia gombával
Penészes harmónia gombával

A Hórusz Archívum több mint kétmillió darabot számláló gyűjteményéből Magyarországon közel húsz kiállítást rendeztek már. Külföldön sem ismeretlen, vendégeskedett Bécsben, Rotterdamban, Eindhovenben, Lausanne-ban, Amszterdamban és Brüsszelben is. A Műcsarnok virtuálisan látogatható kiállításán az óriási gyűjteményből azok kerültek most a falakra, amelyek „lényeges alkotó eleme a hiba, a tévedés, a bomlás, a szándékos rongálás, vagy a véletlen rongálódás. A kidolgozási hibák, a szakszerűtlen tárolás számtalan következménye, a penészedő, gombás, sérült emulzió a fotográfusok számára kötelezően kerülendő, alapvető szakmai hiba.” (idézet a kiállítás beharangozójából).

De miért fog meg bennünket a hiba, a rontott/romlott kép? Vagy miért tekintünk a szándékos rongálásra úgy, mint a legőszintébb alkotói szándék megjelenésére? Az ember gondolkodóba esik: mik ezek a képek? Tökéletlen műalkotások, vagy az art brut fotográfiai megnyilvánulásai? Népművészet?

Eszünkbe juthat Miroslav Tichy, aki a 2000-es évek elején robbant be a fotográfia világába, és lett egycsapásra világhírű. Aki csapnivaló minőségű fekete-fehér (pontosabban piszkosszürke) ezüstbromid képeivel verte szét a fotóművészetről alkotott világképet. Aki elsütötte maga készítette primitív kameráját, képeit a maga készítette primitív nagyítógépén dolgozta ki, megnézte, majd a szemétbe hajította őket. Vagy a magyar Papp Gergely, aki egy Békés megyei tanyán élt mélyszegénységben, és Tichyhez hasonlóan fotózott, ha nem is olyan mennyiségben, mint ő.

„Az embernek a fényképezőgép egy világméretű ismertség. Evvel tudok mindent bizonyítani, mi voltam és mi lettem” - mondta magáról.

A fenti példák egyetlen közös (spekulatív) vonása: valamiféle közölnivaló a világról. Ez volt a mozgatórugó. A Hórusz Archívum ismeretlen fényképészeit nem tudjuk, mi mozgatta. Talán azon kívül semmi, hogy lefényképezzék azt, amit fontosnak tartottak emlékül megörökíteni. A „műalkotás” maga a gyűjtemény, amit Kardos Sándor hozott létre. Hogy őt mi mozgathatta? Hát az, hogy remekmű születhet  anélkül is, hogy azt akár az amatőr fotós, akár azok, akiket fényképez, észrevennék.

A válogatás az ő szemléletét, esztétikáját tükrözi, az olyan pillanatok rögzített változatait veszi észre, amikor valami váratlan dolog, ha úgy tetszik, "hiba" történt az exponálás pillanatába, bemozdult a kép alanya vagy a fotós, túlexponált lett a kép, rossz volt a megvilágítás, vagy az előhívás folyamatába csúszott hiba.

Induljunk el a virtuális tárlatlátogatásra, és tegyük fel ezeket a kérdéseket a képek előtt! Habzsoljuk be egyszuszra, vagy épp ellenkezőleg, ízlelgessük apránként, finoman adagolva. Bárhogy tegyünk is, fantáziánkat mindenképpen beindítják a képek. Elöljáróban jegyzem meg: a képeket a gyűjtő (vagy a kurátor?) címekkel látta el címekkel. Ez praktikus szempontból nyilván szükséges, én is ezek segítségével hivatkozom rájuk. Amikor a címek mindössze a kép technikai körülményeire utalnak, nem zavaróak. Sajnos néha nem maradnak „semlegesek”, ilyenkor szájbarágósnak, néha szellemeskedőnek tűnnek.

Megolvadt emulzió II.
Megolvadt emulzió II.

Legyen az első állomásunk a kiállítás egyik legnagyobb esztétikai élményét nyújtó képe, amely bizarr külön-legességét, megkapó szépségét a negatív megolvadt emulziójának köszönheti (Megolvadt emulzió II). A kép az expozíció pillanatában és a fényképet készítő szándéka szerint szimpla emlékképnek készült: a téli erdőszélen kiránduló társaság néz szembe a lencsével. Ruházatuk alapján talán a harmincas években járunk. A kép azonban vízszintes hullámot vet (megolvadt), ez pedig különleges kompozíciót teremt.

Az előtérben álló – kissé már a hullámvonalat követő – szereplők élesen jelennek meg, épp úgy ahogy a csupasz fák alsó ágai. A hátrébb állók és a fák felsőbb ágai azonban elmosódottak, legfelül már rendezetlen hajkoronára hasonlítanak. A kép keményre van nagyítva, így havas táj benyomását kelti, ami tovább fokozza a kompozíció erejét. A számítógépem egere is beleszerelmesedett ebbe a képbe, mindig úgy intézi, hogy a képernyőn vissza-visszatérjünk hozzá.

A Társadalmi hibák feliratú terem egyik falán lóg egy fotó, amelyre azt mondhatnánk, hogy nem ide való. Ugyanis ezen a képen rontottságnak, romlottságnak semmi jelét nem látom. Bár a kép jobb felső sarkába belógó túlexponált napernyő fehér vászna talán zavarna, ha a kép nem azzal együtt lenne egyszerűen gyönyörű!  (Eltévedt sors). A „hiba” pedig nem más, mint az idilli környezet ellenére az idill hiánya.

Nyár van, egy teraszon ülnek hőseink, talán egy budai cukrászdában, mert hátrébb dúslombú fákat látunk. Az asztalokon egyenterítő, az asztalok körül fémvázas, könnyű, összecsukható kerti székek. Elöl egy hölgy, kis kalapban, vékony kesztyűben, ahogy egy úriasszonyhoz illik. Szája kissé nyitva, szeme lehunyva, feje enyhén oldalt billen. A kalap árnyékot vet a homlokára és a csukott szemekre. De valami fásultsággal társuló nyugtalanság árad ebből a nőből.

Hátul, egy másik asztalnál egy férfi, kezét az arca elé tartja, talán, hogy ne süssön a nap a szemébe, talán, mert nem szeretne a fotón szerepelni. A képnek erős szerkezetet kölcsönöz a hátuk mögött Z alakban futó korlát. A kép sehol sem éles. Ez az egyik legnagyobb ereje. A másik az, hogy emlékeket ébreszt. Kiben személyeseket, kiben más műalkotásokét. Az én retinámon Farkas István egyik-másik festménye jelenik meg. Az arctalanság, az idill hiánya. Farkas festményei drámaibbak, ez a kép inkább melankolikus. Akármelyik fotós világnagyság a nevére vehetné. Remekmű!

Eltévedt sors
Eltévedt sors

Más vizekre evezünk: a Mágia felirat alatt számos összefirkált fotót találunk. Közös bennük a korábban kívánatos, de mára nemkívánatos személlyé vált fotóalany eltávolítása. Filctollal, tussal, grafitceruzával. Válás, szakítás után. A képek közös címe: Az új asszony haragja.

A legfurcsább ezek közül, amelyiken két pár áll, a férfiak világos nyári vászonöltönyben, fehér ing, csokornyakkendő, és kedvesen mosolyognak a kamerába. A két nő azonban ki van satírozva - mintha fekete, földig érő fátyol lenne rajtuk. Látni sem akarunk benneteket! 

Az egyik frontfotó is ebbe a csoportba tartozik: néhány katona a fronton (II. világháború) összeáll, hogy amatőr emlékkép készüljön róluk. De kettejük arca feketére firkálva (A barátság vége). Csak remélem, hogy a cím nem téved, és az arcok sötétre satírozása nem azt jelenti, hogy azok ketten elestek a harcokban, mire a képet előhívták.

Az új asszony haragja IV.
Az új asszony haragja IV.

 

„Mostanában a legjobb gordonkás az akadémiában" – írta Kerpely Jenőról Bartók Béla 1902 novemberében. Kerpely akkor 17 éves volt. A kiállításon első világháborús katonaként találkozunk vele, aki épp a tábori konyha előtt oldalán fekve pihen, kezében az elmaradhatatlan frontbéli kellékkel, a gordonkával (Kerpely Jenő gordonkaművész a fronton).

A kép fürdik a fényben – bármennyire is sötét a helyzet –, a hangszeren és főleg a vonón átlós irányban megcsúszó fény vezeti a szemet a művész fáradt arcához.

A Véletlen hibák termében megolvadt emulziójú, begombásodott negatívokról készült nagyítások vannak. 

Némelyik kép színesen jelenik meg (vélhetően a gombafertőzés miatt), egyik-másik szürreálissá válik (Penészes harmónia gombával). Az enyészet új világot, új vizualitást teremt.

Az én állandó utasom
Az én állandó utasom

A végére maradt egy kép, szerintem profi mester megrendezett munkája (Az én állandó utasom). Szürreális, félelmetes, de egyben vicces is. A háború, a „pilóta félelme bevetés előtt” érzés kigúnyolása, a rettegés leküzdése? Vagy csak jópofáskodás? Mindenestre technikailag brilliáns, álomszépen barnított kép, csak ne lenne annyira hátborzongató!

A kiállítás online bemutatása, a panoráma-megjelenítés hibátlan. Fontos kérés az intézményhez, a rendezőkhöz - talán a gyűjtemény gazdájához, Kardos Sándorhoz: a kiállítás a valós térben nem látogatható, ezért annak bezárása is értelmét veszti. Hiszen minden megvan egy szerveren a virtuális térben. Legyen az idők végeztéig látogatható! Az egerem ugrál, tapsikol örömében.

A kiállítás online látogatható és részletesen is bejárható.

A kiállítás 2021. március 7-ig látogatható.