Meztelenül, felszabadulva / Netflix
2021.02.17.

Michèle Ohayon Oscar-jelölt rendezőnő új Netflixes dokumentumfilmjében a patriarchátus által „felülírt” és traumatizált női testek felszabadítására szakosodott rúdtánc-terápia bensőséges folyamatát mutatja be. SÜLL KRISTÓF ELEMZÉSE.

A rúdtánc a patriarchális társadalom kultúrájában egybeforrt a night clubok neonfényes és dohányfüsttől bűzlő világának főként férfiközönségre szabott, erotikus performanszaival. A szexuális vágybarlangok színpadán hajlongó lecsupaszított női testek látképe, a fémrúd és a kötelező magassarkúk fétistárgy jellege határozza meg az akrobatikus tánc e műfaját a közbeszédben. Jogosan méltatlankodik a Pole, Dancer and a Movie (Isri Halpern, 2013) című félamatőr riportfilm izraeli főhősnője, és a Netflix kínálatában debütáló dokumentumfilm, a Meztelenül, felszabadulva/Strip Down, Rise Up (Michèle Ohayon, 2021) képsorain megjelenő megannyi táncoktató is. A korábbi sztriptíz tematikájú filmalkotások bár erősíteni látszanak az előítéletet, ezzel együtt a patriarchátus kritikáját nyújtó establishment-ellenes narratívaként is értelmezhetők. 
 
A filmművészet feminista olvasata szerint a férfi és női szerepek a vásznon (is) aktív és passzív szembenállásként pozicionálhatóak. Laura Mulvey filmkritikus ezt a sztriptíz jelenségéhez hasonló, a musicalek és melodrámák női szereplőinek táncos előadásaival példázza, ahol a nő az elbeszélést megtörő passzív képpé, attrakcióvá alacsonyul. Amikor azonban a táncosnő performansza köré szerveződik a teljes narratíva, a nő pervertált férfinézői is reflektorfénybe kerülnek, sok esetben folytán karikatúraszerű, sztereotipizált férfiképpé válnak, így nyerik el „méltó büntetésüket”. 
 
Ezekben a filmekben a stripperek szerepe nem a színpadon kezdődik, és nem is ott ér véget; az idevágó alkotások lényegi része a betekintés a kulisszák mögé. Nemcsak a nők feldíszített színpadi testének lehetünk tanúi, hanem azok „összerakásának” (vagy épp „szétszedésének”) folyamatát is nyomon követhetjük az öltözőszobákban. Lelepleződik az alantas szórakoztatóipari apparátus és láthatóvá válik a színfalak mögé rejtett tartalom, a női test egzotizálásának profán művelete. Sok esetben e filmek formanyelve sem választja külön a színpadot a női szereplők egyéb életterétől. Szemléletes példa a Hustlers (Lorene Scafaria, 2019) nyitó snittje, vagy a P-Valley (Starz, 2020) sorozat első epizódjának egyik jelenete: a strippereket követő kamera a maga teljességében tárja fel az utat a fényes öltözőből a klubok félhomályos előadóterméig. 
 
A szűk folyosókon tömörülő nők látványa félreérthetetlen vágóhíd-metaforaként jelenik meg mindkét műben. A félmeztelen testek nem csupán fétistárggyá, hanem árucikké is válnak a porondon. A Hustlers színpadra szórt bankjegyekben fürdőző Ramonája (Jennifer Lopez), vagy a Striptease (Andrew Bergman, 1996) pénzzel megtöltött alsóneműben táncoló Erinje (Demi Moore) egyszerre főattrakció és árcímkével ellátott termék. A női szereplők áruba bocsátott és a kiéhezett férfitekintetek lakmározására felkínált húsa explicit megidézése az emberi kapcsolatok adás-vétel mentén történő szerveződését és az egyén árucikké válását leíró marxista tézisnek. A Hustlers pedig nem csak sztereotipizálja a New York-i brókerelit tagjait, de főhősnői az életük kizsákmányolására szakosodott üzletembereket csalják kelepcébe. A Striptease-ben Erinnek a testét megkívánó, szinte már groteszkbe hajlóan rajzfilmes és infantilis ábrázolású republikánus képviselőjelölttel kell konfrontálódnia. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A Strip Down, Rise Up-ban bemutatott Sheila Kelley-hez és Amy Bondhoz köthető rúdtánc-csoportterápiák célkitűzése alighanem azonos az előbb ismertetett berendezkedés-ellenes törekvésekkel – a „fizikai valóságban”. Nem mellesleg mind Kelley, mind Bond személye közvetlen kapcsolatban áll a fikciós filmek világával; míg az előbbi elmondása szerint a Kék Iguána bár (Michael Radford, 2000) forgatásán merített ihletet tánctanári karrierjéhez, az utóbbi pornófilmes munkássága után lett rúdtáncbajnokságok győztese. Kettejük célja azonos: megfosztani a sztriptízjelenséget a férfi gyarló tekintetétől és elválasztani annak központi attribútumát, a rudat fallikus jelentésétől. Az eddig masszívan férfidominált teret fel akarják szabadítani az elnyomó maszkulin jelenléttől és hierarchikus rendjétől. A rúdtánc műfajának tárgyi világával ugyanígy kell eljárniuk, hogy visszaállíthassák „eredeti” állapotába. A dokumentumfilmből megtudhatjuk, hogy mind a magassarkú, mind a helyenként csupaszon hagyott testbőr színtiszta és hasznos funkcióvá válik: mindkettő a test rúdon való megtartását és az ahhoz való tapadást segíti elő. 
 
Miután megtisztították a teret korábbi jelentésétől, Kelley és Bond megkezdhetik terápiás tánckurzusaikat, melyek lényege a női résztvevők testének eszmei átformálása, a testükkel ápolt kapcsolat újrafelfedezése. A rúdtánc erotikus és érzéki mozdulatait a férfitekintet helyett saját élvezetükre használják. Sőt, egyesek a gyermekkori szexuális bántalmazás folytán elidegenedett testük visszaszerzésén igyekezve kifejezetten a férfi bántalmazóik emlékei „ellen” alkalmazzák azokat, így érnek el terápiás és katartikus hatást. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Míg a beszámolók alapján e módszer működőképesnek tűnik, Kelley időbeli kategóriákat felállító gondolkodásmódja kérdéseket vet fel. A táncosnő folyton a minden értelemben érintetlen női test visszanyeréséről beszél, feltételezve annak eredeti „paradicsomi állapotát”. De vajon a kurzusát elvégző nők valóban egykori testüket és az azzal való bensőséges kapcsolatukat kapják vissza, vagy éppen egy teljesen új testképet fabrikálnak maguknak? A kérdés már Kelley korábban említett játékfilmes szerepléséből fakadó inspirációja ismeretében is problematikussá – és egyúttal annál izgalmasabbá is – válik. 
 
Bár a Strip Down, Rise Up témája és tárgya rendkívül érdekfeszítő, valamint a sztriptízfilmek, avagy a stripper- és rúdtánckultúra ismeretében akár progresszívnak is nevezhető, a forma elmarad a tartalomhoz képest. Míg a sztriptíz-játékfilmeknek szükségük volt saját médiumuk eszköztárára a női test kizsákmányolásának kritikai bemutatásához, addig a legtöbb, amit ez a dokumentumfilm tehet ennek érdekében, a mozgalom minél hitelesebb és szolgai bemutatása. A rendezőnő nem túl frappáns, főként beszélő fejekre, rengeteg interjúra, párbeszédre és szívbemarkoló momentumok felhalmozására építő elbeszélésmóddal szolgál. Ha alkotása nem is válik a filmesztétikai kánon jelentős darabjává, a politikai diskurzus számára újabb alapanyagot szolgáltat.  
 
Címkék: Netflix 2021