Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÁBU VAGY

Dina Rubina: Petruska-szindróma
2021. febr. 10.
A báb, a teremtmény fellázad teremtője ellen, önálló életre kel. Hány mesében, regényben olvastuk, hány darabban láttuk már ezt? Felsorolhatatlan. Dina Rubina most család- és egyszersmind szerelmi és bűnregényben alkotja újra ezt a toposzt. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

1981 van, tizenkét éves vagyok, az ország a tévében a Táncdalfesztivált nézi. Még dübörög a nyár. Tarol a Limbó-hintó (én is annak drukkolok, mondom, még csak tizenkét éves vagyok), de kósza hírek szerint a Korál győzött volna, ha „a ruszkik” nem vétózzák meg, mert a szövegben volt valami a szabadságról.

De Limbó-hintó ide, szocpopdiplomácia oda, az újonnan alakult KFT dala, a Bábu vagy kelti a legnagyobb figyelmet. Részint, mert pazar koreográfiájával és váratlan ritmusaival eléggé meghökkentő kontrasztot képezett a nyakkendős-estélyiruhás slágerzenével (miszerint táncdal) és a KISZ-konformmá fésült kvázirockkal szemben, részint mert a kádári duplagondolon edzett széles néptömegek pontosan elértették, amit a delegált szovjet cenzor nem: a dalból vigyorgó rendszerkritikát.


Bábuk, zsinórok, merev grimaszok a festett arcokon, és ott fent valahol a láthatatlan bábos, a bábumester. Tetszett nagyon, de féltem a báboktól. Féltem Pinokkiótól (Collodi eredeti könyve igazi rémmese), féltem a harsány Vitéz Lászlótól (bár az ördögöket inkább sajnáltam), és különösen féltem a lidércesen groteszk kispolgártól, Spejbltől, és kotnyeles fiától, Hurvínektől (és még ma is félnék tőlük, ha nem jött volna A Simpson család, ahol Homerban és Bartban valahogy őket láttam viszont, számomra sokkal szerethetőbben.) Félelmeimre pedig Edith Nesbit Az elvarázsolt kastélya tette fel a koronát véletlenül létrehozott, ám a társadalomba szinte zökkenőmentesen beilleszkedő seprűbáb-mumusaival.

Sokan vagyunk, akik félünk a báboktól. A dolog pszichológiája alighanem banális: a bábokban önmagunktól félünk, részint saját bábuságunktól, részint attól, hogy a bábok – elnyomott, szekrényekben és ládákban tartott rabjaink – öntudatra ébredve ellenünk fordulnak. Dr. Frankenstein és összefércelt Teremtménye között a kölcsönös félelmen alapul a kapcsolat.

A bábu mint metafora (hiszen a bábu maga is metafora) milliószor megírt történet. Éppen ezért kifejezetten bosszantott, hogy Dina Rubina terjedelmes regénye is erről akar egy újabb bőrt lehúzni. Kicsit tisztességtelennek éreztem.

Szóval kifejezett prekoncepcióval fogtam az olvasáshoz, de ahogy haladtam, ez a prekoncepció egyre jobban enyhült, kifakult. A végére alig maradt belőle. A Petruska-szindróma jóval több, mint egy báburegény. Nem igazán a története miatt. Sőt, a történet, bár jókora tereket és tág idősíkokat kalandozik be, különös helyekre vezeti izgalmasan felépített szereplőit, kellőképpen bonyodalmas, hol krimi, hol misztikum, hol bábtechnikai és bábtörténeti értekezés, tépelődés és moralizálás, orosz maffia, bordélyház, bábszínház, műhelyek és boltok, Izrael, Prága, Lvov (vagy inkább Lemberg) és Szibéria, múlt és jelen, fasizmus, sztálinizmus, a mindennapjaink – tulajdonképpen kiszámítható és valójában, azt hiszem, másodlagos is. Ami sokkal fontosabb, az – hogy dagályosan nagy szavakat használjak – Rubina teremtő ereje, ahogy az olvasót dúsan díszletezett bábszínházának nézőterére ülteti. Nyelvi erő, ami képi erővé, sőt afféle összérzületi erővé válik.

Rubina Kelet-Európát írja (akkor is, amikor Izraelt írja, hiszen bizonyos értelemben Izrael is sajátos kelet-európai enklávé a közel-keleti sivatagok, olajfaligetek, tengerek és folyók között, egy saját öntudatra ébredt kelet-európai ideál). A bábművészet (főleg a legendás cseh bábművészet) vázára építi fel sajátos, időtlen Kelet-Európáját, és benne szereplőit, akik valahol mind betegek, mindenféle szindrómákkal küszködnek, de betegségük maga a történelem, és benne az ember, aki szeret, küzd, aztán feladja, aztán mégsem, kutat és kételkedik, féltékeny és őrült, aprólékos és kába – ahogy ez már lenni szokott.

Rubina a hangulatfestés mestere (rafinált nyelvezetét Iván Ildikó fordította). A regény elején lassan, már-már döcögősen adagolja a történetet, hogy azután elsöprő vágtába kezdjen, tobzódjon a rétegek, ízek, szagok, érzetek és hangok forgatagában. Olvasás közben az ember felismerni vél bizonyos előképeket. A főhős bábos örök, torz szerelmében éppúgy felsejlik a még gyermek Beatricét egyetlenegyszer megpillantó Dante, mint Florentino Ariza és Fermina Daza fülledten lüktető szerelme a kolera idején. A fizikai létezésbe átlépő zsidó legendák és varázslatok, a bábok titokzatos világa, a lehetségesek megvalósulásának aggasztó öröme Umberto Ecót idézi. És persze, Collodi és Shaw – Pinokkió és a Pygmalion Elizája –, vagy Buber hászid történetei, megannyi forrásvidék, megannyi aha-érzés. Aztán ez elmúlik, valahol a könyv harmadánál. Az öntudatra ébredő szöveg táncol, kacsint, nevet és sír, önmagát adja. Nem érdemes már azon morfondírozni, hogy foltvarrott hacukáját mi mindenből fércelték egybe. A jelmez ruhává válik, az előadás működik.

Pedig ez nagyon nehéz terep. Egy ilyen tablóregénnyel (ami ugyanakkor persze Az Élet Nagy Kérdéseit boncolgatja, meg mindent) roppant könnyű átsiklani a dagályos semmitmondásba, és arra építeni, hogy az ismerős klisék majd úgyis elviszik a hátukon a szöveget. Rubina azonban láthatóan rutinos, de főleg igen tudatos szerző, így szinte mindig pontosan érzi, hogy mikor kell visszarántania a melodráma hívogató lejtőjén billegő szöveg zsinórját, mikor kell a sémákat felrúgnia. Olyankor kapunk egy-egy precízen elhelyezett pofont, egy-egy V-effektet, és máris helyrebillen a dramaturgia. Ne felejtsük el: mi a nézők vagyunk. Az ott, a színpadon, az előadás.

Nem tudom pontosan, mi a magasirodalom. Azt hiszem, tulajdonképpen senki sem tudja. Amit Rubina kínál, az kiváló irodalom, mégis (mégis?) meglehetősen fogyasztóbarát. Bár a történet zaklatottan összetett, de paradox módon könnyű eligazodni benne, ha az ember hagyja sodortatni magát vele. A rendre sorjázó (és többnyire kifejezetten élethűen felépített) extrém figurák igazából részben hétköznapi emberek (a mi hétköznapi problémáinkkal), részben pedig egy moralitásjáték archetípusai. Ha meglepetéseket okoznak, akkor mindig azért, mert éppen ezt várjuk el tőlük. A könyv végére érve az ember úgy érzi, valami nagyon mély utazásban vehetett részt, bár nem tudja igazán megfogalmazni, mik is voltak azok a mélységek (és magasságok), ahol járt. Profi munka, a szó jobbik értelmében, nem csoda, hogy Oroszországban bestseller lett.

Ha az olvasásélményt tekintem, a Petruska-szindróma igazi csemege volt. És bár a történet maga nemigen fog kísérteni, de az ízeit, szagait még sokáig érezni fogom, és időnként biztos újra és újra rájuk fogok csodálkozni valami más szövegben, mint magasíró a madeleine ízére.

És persze, továbbra is félek a báboktól. Azt hallottam, valakik irányítják őket.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek