Nehéz megmondani, mennyire kell a Tünet Együttes rajongójának és mennyire a független színház szerelmesének lenni ahhoz, hogy az ember örömmel fogadjon be egy, a társulat történetét kronologikusan feldolgozó előadást. A tünetegyüttes című előadás ugyanis a független előadóművészet idővonalán vezet minket végig, és a társulat három alapítója, Szabó Réka, Szász Dániel és Gőz István arról mesélnek, hogy a rendszerváltás óta évről évre hogyan voltak jelen a magyar színházi szakmában. Valószínűleg szükség van arra, hogy a néző ismerje és szeresse ezt a társulatot, és hogy kicsit érdekelje a múlt történetének ez az első látásra marginálisnak tűnő része.

 

Az én részemről megvan ez a nyitottság, érdeklődve hallgatom, hogy 1989-ben Szász Dániel a Fidesz aktivistája volt, Szabó Réka matematika szakra járt az ELTÉ-re, Gőz István pedig kaposvári színészként azon aggódott, mi lesz a színházban az izgalommal, ha már mindent ki lehet mondani, és nem kell többé a kettős beszéd technikáját alkalmazni. Szóval három egészen más irányból indul el a Tünet Együttes három alkotójának pályája, de mindhárman eljutnak a független színházig, meg úgy általában egymásig, aminek az az oka, ami a független alkotásban a legjobb, hogy demokratikus, és hogy benne a művésszé válás kizárólag tehetség kérdése. Legalábbis a kilencvenes évek végén és a kétezres években így volt ez, amikor Szabó Réka, Szász Dániel és Gőz István találkoztak egymással.

 

A személyes pályaképek és a függetlenszínház helyzetének története mellett az előadás kitekint a magyarországi politikai helyzet és a kultúrafinanszírozás felé, hiszen a színháztörténet is csak ezzel együtt érthető meg igazán. Ebben az időnként megjelenő Valcz Péter segít nekünk tájékozódni. Hallunk például a vizitdíjról, a hatos kategóriáról, a TAO-ról, a NER-ről és az MMA-ról, meg Markó Ivánról, aki 130 milliós kormányzati támogatást kapott 2012-ben, hogy 2013-ra forráshiányra hivatkozva megszüntesse társulatát. 

 

És közben kis jeleneteket látunk a társulat életéből, amelyek felvetik egy előadás vagy esemény rekonstruálhatóságának kérdését. Nagyobb a konszenzus abban, hogy történt az, amikor a kétezres évek közepén a Véletlen című előadás alatt Szász Dániel úgy fejbe verte Szabó Rékát – véletlenül –, hogy utána kórházba kellett szállítani, a közönség meg csak nevetett, mert azt hitte, ez a jelenet is az előadás része. Azt viszont már nem tudjuk meg pontosan, hol feküdt és milyen állapotban volt Peer Krisztián, amikor Alsóörsön eszébe jutott a társulatnak a Tünet Együttes név – ezt különben az eredeti helyszínen látjuk, a strandon, egy fa alatt, és a résztvevők eljátsszák, ők hogyan emlékeznek a jelenetre.

 

A tünetegyüttes című produkció valószínűleg minden tisztességes rajongót arra késztet, hogy felidézze első emlékét a társulattal kapcsolatban, úgyhogy most én is ezt teszem. Életem első kritikáját a veszprémi A Tánc Fesztiváljáról írtam megboldogult egyetemista koromban, 2010-ben. Két előadás volt azon a fesztiválon, amit a mai napig fel tudok idézni, az egyik Ladányi Andrea Gasztrobalett II. című produkciója, a másik pedig Az élet értelme a Tünet Együttestől. Utóbbi gyakorolta rám a nagyobb hatást, az első pillanattól az utolsóig zseniálisnak éreztem, és esküszöm, megértettem belőle az élet értelmét. Ami miatt ez érdekes, hogy A tünetegyüttes című filmben valószínűleg mindenkinek eljön az a pont, amikor már nem érdekes történeti háttéranyagot hallgat a társulatról, hanem maga is a társulat történetének részévé válik.

A produkció legintenzívebb jelenete a társulat művészeti menedzsereként dolgozó Papp Éváé. A csapat ugyanis ismét és újfent irodai munkatársat keres – az elmúlt években valóban sokszor találkozhattunk náluk ezzel az álláshirdetéssel. Papp Éva, hogy meghozza a jövendőbeli munkatárs kedvét a jelentkezéshez, tart egy kis betanítást, és megmutatja, milyen egyszerű is egy független társulat adminisztrációja. Excel táblázatok, pecsétek, aláírások, fénymásolások özöne következik, Papp Éva pedig egyre idegesebben, gyorsabban mutogatja a munka részleteit, amíg szép lassan dühöngő őrültté változik. Tehát, ha egy alulfinanszírozott társulatnak nem szegi kedvét az állandó forráshiány, akkor nyugodtan beleőrülhet a tengernyi adminisztrációba. Ezek után nem olyan nagy csoda, hogy az elmúlt tíz évben nem igazán alapítottak a művészek független társulatokat.

 

Ez utóbbi viszont hatalmas – vagy, hogy Grandpierre Attilát idézzem az előadásból, botrányos – probléma, és ezért írtam azt korábban, hogy a Tünet Együttes története csak látszólag marginális ügy. Hiszen ennek a rendszernek nemcsak a társulatok, hanem mi, színházba járó emberek is kárvallottjai vagyunk. És nemcsak akkor, amikor konkrétan elveszítünk egy társulatot, ahogy még mindig sokunknak fáj a szíve a Krétakör vagy a Szputnyik miatt, hanem akkor is, amikor senkinek sem jut már eszébe egy újabb Krétakört vagy Szputnyikot alapítani. Persze, ha nem történik semmi, azt nem éljük meg veszteségként, szép lassan fulladunk csak bele az unalomba. Hogy ez ne így legyen, nagy szükségünk van az olyan társulatokra, mint amilyen a Tünet Együttes.

 

A produkció adatlapja a Trafó oldalán itt található.