Kunt Gergely: Kipontozva... Nemi erőszak második világháborús naplókban
2021.02.21.

Kunt Gergely történeti kutatásainak fókuszában a második világháború korszaka áll. Korabeli forrásokat vizsgál, főként kamaszok és fiatalok naplóit, és azt, hogyan tükröződnek a háborús események a mindennapok szóhasználatában. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA.

Sokan szinte természetesnek gondolják, hogy a megszálló katonák erőszakot követnek el a nőkön. Amikor a középkorban a zsoldosokat „szabadrablással” jutalmazták, azok nemcsak a polgári lakosság értékesnek tűnő tárgyait tekintették szabad prédának, hanem a női testeket is.


A kilencvenes évek délszláv háborúja mutatta meg először világosan, hogy a muszlim nők tömeges megerőszakolása nem pusztán egyéni vagy csoportos akció volt, hanem a hadvezetés által tudatosan bátorított, brutális „harci cselekmény”. A második világháborúban ilyenfajta vezetési manipulációt nem mutattak ki a történészek, azt azonban igen, hogy a hadvezetés számolt a katonák és a megszállt terület női lakossága között kialakuló nemi kapcsolatokkal, ezt a magyar, a német és az amerikai katonák közti óvszerosztogatás is bizonyítja. A Vörös Hadsereg katonái által magyar földön elkövetett erőszakos esetekről sokáig csak bizalmas, családi körben esett szó. Még ezekben az esetekben is előfordult, hogy az áldozatot hibáztatták, mondván, kihívóan viselkedett, megérdemelte a sorsát.

Az utóbbi években felébredt az érdeklődés a téma iránt, szépirodalmi alkotások, játék- és dokumentumfilmek tárgyává váltak a világháborús megerőszakolások. Az önéletrajzi írások között a legismertebb a pszichológus Polcz Alaine 1991-es könyve volt, az Asszony a fronton. A történettudományi munkák között kiemelkednek Vasvári Lujzi és Pető Andrea tanulmányai, mindenekelőtt az utóbbi 2018-as monográfiája. A kutatók általában széles társadalmi-történelmi összefüggésekbe helyezték a nők háborús szexuális kizsákmányolását, az áldozatok személyes története háttérbe szorult.

Kunt Gergely történészként más utat választott. Akár első könyvében, a Kamasztükrökben, most is személyes feljegyzések, naplók segítségével igyekszik feltárni a valóságot.

A könyv három, szovjet katonák által megerőszakolt nő naplóját elemzi a történések, azok megélése és az életnarratívába való utólagos beillesztése szempontjából. A naplóírók: az unitárius tanítónő, Bodó Róza, a római katolikus Bicskey Erzsébet és az akkori törvények szerint zsidónak számító, bár megkeresztelkedett Gyarmati Fanni. Az utóbbi Radnóti Miklós feleségeként közismert személyisége volt a 20. század kulturális életének, az első kettőről csak annyit tudunk, amennyi a naplók feltalálásakor kiderült róluk.

Gyarmati Fanni naplója teljes terjedelmében olvasható, az olvasók érdeklődését elsősorban a híres férj költészete és élete indokolta, pedig Fanni önmagában is érdekes, szuverén gondolkodású nő volt, ez az erőszakkal kapcsolatos viselkedéséből is kitűnik. Bodó Róza naplóját Kunt Gergely a rokonoktól kapta meg. Róza hiába próbálta megjelentetni feljegyzéseit, ez nem sikerült neki. Hagyatékának kezelői a történész naplókereső hirdetésére jelentkeztek, s ajánlották fel neki a füzeteket. Bicskey Erzsébet naplójának a sorsa a legszívettépőbb. Egy önkormányzati nyugdíjas-otthon előtti kukában találta meg a füzeteket egy könyvtárosnő. Erzsébetről alig tudunk valamit, de hogy hosszú évtizedekig, egészen a haláláig megőrizte a feljegyzéseket, jól mutatja, milyen fontosak voltak neki.

A naplók nemcsak a külső, hanem a belső történések és érzelmek rögzítésére is alkalmasak. A naplóíró feljegyzéseit általában saját magának írja, olvasóként saját későbbi énjét tételezi. Sokan azért írnak személyes feljegyzéseket, mert nincsenek bizalmas barátaik, vagy még rájuk sem merik bízni legszemélyesebb titkaikat. Ez különösen érvényes a szexuális erőszak történeteire. A naplóvezetők nehezen találják a szavakat a nemiséggel és az erőszakkal kapcsolatban, néha egyszerűen kipontozzák a túlságosan durvának érzett szavak helyét, erre utal a könyv címe.

A titoktartás amúgy is jellemző a megerőszakoltakra, hiszen egy férfiközpontú társadalomban ők sokak szemében nem áldozatok voltak, hanem olyan feslett nők, akik maguk környékezték meg a kényszerű önmegtartóztatás miatt csábíthatóvá váló férfiakat. 

A magyar lakosság a háború alatt általában rettegett a szovjet katonáktól. A hivatalos propaganda, a plakátok kegyetlen martalócoknak írták le őket. Így akarták a katonák és az itthon maradt férfiak bátorságát feltüzelni, illetve a civil lakosságot elijeszteni a velük való együttműködéstől.

A nők benyomásait bizonyára torzították korábbi előítéleteik, de a három naplóíró csakugyan rettenetes traumákat élt át. Róza a padláson bújt el a katonák elől, de „a padlásajtó felnyílt s egy orosz zseblámpával kutatva rám világított, nagyot ordítva nekem rohant. Én ellenkeztem, végül összeestem, akkor a hajamnál fogva húzott a földön... Magamhoz térve, az orosz karjai közt találtam magam. Összerázkódva az ijedtségtől, felkiáltottam, mert ugyanaz a csúnya orosz volt, akitől menekültem. Úgy látszik, csak arra várt, hogy magamhoz térjek. Négyszer tett magáévá, közben levetkőztetett és utálatos csókjaival borított el.”  

Róza, aki ekkor már 36 éves, tapasztalt nő volt, úgy próbálta elkerülni a kollektív erőszakot, hogy szerzett magának egy védelmezőt egy „kedves, figyelmes” orosz tiszt személyében. Ez a nők egyik lehetséges védekezési stratégiája volt hasonló helyzetekben. Persze így is prostituálódtak, de az ezzel való szembenézést Róza ügyes narratív trükkel oldotta meg: inkább ővele, mint mindenki mással. A történtek relativizálásával őrizte meg önbecsülését.

Hasonló stratégiát követett naplójában Gyarmati Fanni is. Ő mint a nácik által üldözött zsidó, felszabadítóként várta a szovjet katonákat. Baloldaliként, sőt kommunistaként úgy vélte, nem érheti baj. A katonákat azonban ez a legkevésbé sem hatotta meg. Fanni még ekkor sem érzett igazi félelmet és haragot sem: „Nem tudok haragudni rá. Megsimogatom a kerek, puha arcát és kérem, hogy ne, ne!” Amikor egy orosz katona nemcsak megerőszakolja, hanem brutálisan meg is veri, igyekszik a szenvedésben valamilyen értelmet találni, mégpedig a férje szenvedésében való képzelt részvételt. Saját megpróbáltatásának áldozathozatallá stilizálása adott neki erőt a háborús körülmények között különösen rettenetes abortusz elviselésére is.

Talán Bicskey Erzsébet, az Angolkisasszonyoknál nevelkedett, mély hitű katolikus lány szenvedte meg legjobban az erőszakot. Ő volt a legfiatalabb, mindössze huszonkét éves az események idején. Mintegy fél évvel a traumatikus esemény, 1944 karácsonya után írt naplójában először róla. Mártíriummá stilizálva alakította az eseményeket: „amikor a még békés, boldog Dunántúlon az éjféli misét tartották, mikor az édes Jézus a szeretet oltárán áldozta fel magát, akkor áldoztuk fel mi is a liliomos fehérségünket a haza oltárán.”

Erzsébet saját szenvedését Jézuséhoz hasonlította, megerőszakolását pedig hazafias áldozathozatalként értelmezte. A legnagyobb konfliktust az jelentette a számára, hogyan egyeztesse össze az isteni gondviselést a saját sorsával. Miért éppen vele, a tiszta életű, hívő lánnyal történt meg ez a szörnyűség? Hogy engedhette ezt meg a Teremtő? Mély hite mentette meg Erzsébetet attól, hogy az öngyilkosságot válassza a kilátástalannak tűnő helyzetből. Segített neki egy sugárzó emlék is egy német katonáról, akivel mindössze pár órát töltött egy teherautó platóján. Erzsébet mély önreflexiós képességgel dolgozott azon, hogy megmeneküljön a terméketlen bűnbánattól és öngyűlölettől. A napló egy későbbi részében olvasható boldogító szerelmi együttlét leírása arra utal, hogy ez sikerült is neki.

De mit gondoltak a férfiak, a katonák, az erőszaktevők? Erről is megtudunk valamit dr. Somorjai Lajos 1942-43-as naplójából. Nagyszerű gondolat volt a történész szerzőtől, hogy bemutat valakit a másik oldalról. A magyar hadsereg ebben az időben a német szövetségesek oldalán harcolt a keleti fronton, s bizony, a magyar katonák sem voltak azok a gáncs nélküli lovagok, amilyeneknek az utókor megszépítő tekintete látni akarja őket. A katonaorvos Somorjai az Ukrajna területén folyó harcok alatt írta feleségének ezt a naplót, beszámolt a katonákat sújtó nélkülözésekről, betegségekről, de arról is, milyen kíméletlenül bántak a helyi lakossággal. Ebbe beletartoztak a lopások, „szajrézások” csakúgy, mint a helyi nők szexuális kihasználása. Ő maga állítólag csak egyszer ingott meg, amikor érzelmi támaszt próbált nyújtani egy ukrán tanítónőnek. Mások viselkedéséről nem volt oka hazudni, de tisztánlátását erősen korlátozta előítéletessége. Az ukrán nőket általában ostoba, piszkos, állatias lényekként írja le, akiket csak meg kellett bökni, hogy hanyatt vágják magukat.

Úgy tűnik, erre a kulturált emberre erősen hatott a náci nézetrendszer, amely a szlávokat a felsőbbrendű germán faj és a szubhumán lényként besorolt zsidók és cigányok között helyezte el. Somorjai doktor ezenkívül minden skrupulus nélkül tulajdonított el templomi műkincseket, ezüst ikonokat és szobrokat, keretből kivágott festményeket. Ezeket csomagban küldte haza a feleségének a családi fészek csinosítására.

Kunt Gergely történészi figyelme a mikrotörténelmi eseményekre irányul, arra, hogyan élte meg a háború mindennapjait az úgynevezett egyszerű ember. Megtudjuk, mit gondoltak a már rég elholt generációk tagjai az úgynevezett „nagy történelmi eseményekről”. Leginkább persze azt, hogyan szenvedtek azok a nők, akiknek nemcsak életébe, lakásába, hanem a testébe is behatoltak a megszálló katonák. Olvasóként intim tragédiák tanúivá válunk, megtapasztaljuk a háború mindent elárasztó, mélységes brutalitását. És megtanuljuk becsülni a nekünk jutott, viszályoktól nem mentes, gondokkal teli béke évtizedeit.  

Szerző:  Kunt Gergely,  Cím:  Kipontozva...- Nemi erőszak második világháborús naplókban,  Kiadó:  Osiris Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  240 oldal,  Ár:  2980 Ft