Jengaépítéssel üti fel az előadás a Háy János novellájából írt drámát (rendező: Komlóczi Zoltán, dramaturg: Zárug Bernadett). Ismerjük a lőfegyver-színpad közhelyet: valaki azt a tornyot le fogja dönteni. A jengatornyot – a feltétlen szeretet iránti gyermeki reményt, az épülő önbizalmat, a strapabíróvá erősödő pszichét –, egyszóval az életkilátásokat.

Az előadás tantermi tanárvárással indul: a hatalomhoz való, éppen érzékeny életkori szocializációs hétköznapi helyzetre irányul a figyelem a színjátékban és a nyitásban is. A nyitásoknál a színházi előadás levetítését szervező pedagógus megállítja a videófelvételt és az adott ponton kiírt kérdések köré igazítja a beszélgetéseket.

A tanári fölénnyel való visszaélést járja körbe a diákoknak szóló kérdésekkel a második nyitás. Egyértelműek és átgondoltak a kérdések, úgyhogy nem értem, hogy keveredett közéjük az, hogy elfogadható-e, ha a diák bántalmazza a tanárt. A novella és az előadás is világosan megválasztott témával foglalkozik, amibe ez a periférikus kérdés nem tartozik bele. Az iskolai teljesítménnyel kapcsolatos közhelyekről szól a harmadik nyitás. Ez utóbbi két nyitásnál nem biztos, hogy érdemben beszélgetnek 13 éves diákok éppen azzal a tanárral, akivel, esetleg bármelyik kollégájával, hiszen pontosan olyan kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint az előadás főszereplője. Naná, hogy nem pofonosztást feltételezek azokról a kollégákról, akik színházat mutatnak a tanítványaiknak, de elképzelve egy ilyen beszélgetést, rögtön nyilvánvaló a strukturális probléma: tanár és diák véleménye, megélése áll szemben, de a tanár szabja a diskurzus kereteit.

A történetben a két színész, Szabó Zsolt és Szabó Márk József játéka vezet. A helyzetek és figurák közt szellemesen és ügyesen váltanak – néhány vágással már-már filmszerűvé válik a játék, de alapvetően színházat nézünk, felvételről. Nekem jól működik az előadás tempója, de az kérdés, hogyan lehet egy nyitás után visszazoomolni egy kamaszcsapat figyelmét a képernyőre – érdekes lenne tudni, pláne összehasonlítva egy élő előadással. Lehet, hogy meglepődnénk, hogy ennek a korosztálynak mennyire jól működik a mozgóképes forma.

Az előadás legsűrűbb színházpedagógiai helyzete, amikor a színészek diákokként volt tanárukról idézik fel az élményeiket egymás szavába vágva: egyre hangosabban halljuk egyszerre a két szembenálló igazságot. Nehéz is leszakadni annak az élményszerűségéről, vajon miért látta egyik így, a másik amúgy ugyanazt az embert – ami nyilván nemcsak iskolai tapasztalat. Izgalmas lenne megvizsgálni az eltérő szempontokat és elvárásokat, ami szerint általában tudunk valakivel (adott esetben egy tanárral) rokonszenvezni vagy sem.

Szabó Zsolt szuggesztíven nehezen barátkozik a többi fiúval – háyos, ahogy nem tud feloldódni. Szabó Márk József egyszerűen és hatásosan van jelen és vált a figuráiban. A kettejük együttműködése: finomság, kidolgozottság, szemben a lendületből masszívan megformáltsággal – nagyon jó dinamika. Ennek egyik látványos mozzanata a jenga leborulása utáni fiú fölé-tornyosulás. „Te vagy a hetes?” Kicsit rácsodálkoztam, manapság még mindig van ilyen? Alighanem lehet – ezért van benne az előadásban. Nem tudom, az előadásból mennyire derül ki a diákoknak, hogy a hetes műintézménye ma már önmagában anomália: valami katonai maradványtünet. A játék, ha jól értem, itt inkább a tanár személyéhez köti a hatalmaskodást, nem pedig a struktúrához – ami pedig problematizálható lenne: mit mond az iskoláról ez a diákokra kötelezően kirótt szerep?

Háy János szövegeire érzékenyen mutatja meg az előadás a fiú kamaszos rácsodálkozását és zavarát az apja fejében megképződött bogyósgyümölcs-gondokra. Viszont idegen az író világától az a kép, amit Szilveszter köré kiraknak – ugyan Háy rengeteg szövege szól nem nagyon vidám családi és kapcsolati determinációkról, de egész másmilyen megvilágításban, mint az ide betoldott. A tippmixelő, hülyegyerekező pofonosztó macsó előadáshoz kitalált családjáról nem véletlenül nem szól ez a novella. Arról nem is beszélve, hogy a zsörtölődő-követelőző feleség és folyton tévéző nyűg-gyerekek (sőt, lányok!) mennyire félreviszik ezt a történetet, hiszen ez kvázi magyarázatként szolgál a tanár magatartására, ami persze egy közkedvelt tévhit megerősítése: azért lesz bántalmazó egy hatalmi helyzetben levő, mert őt meg máshol/máskor bántják csúnyán. Ugyanmár. Ha van is ilyen (és minden is van), nincs ok-okozati összefüggés. Az bánt másokat, aki arra felkeni magát: neki, illetve a pozíciójának ez jár, és a környezete is megengedi neki, mert ha valaki ezt a jogosultságát kérdőre vonná, azt sérelmezné, s persze a hatalmi helyzetéből adódóan nem is tűrné.

Az előadás tévedése, az egyik leghosszabb jelenet kísértetiesen emlékeztet a patriarchátust sulykoló jelenlegi kurzus oktatáspolitikai szemléletére. És azért ugrálok ezen ennyire, mert egy tanári erőszakot vizsgáló, baromi szimpatikus vállalású előadás megy félre ettől, hiszen az általános iskolások azt tanulják meg: Szilveszter tanár úr azért erőszakoskodó barom, mert a felesége alázza. A bábos technikával megoldott jelenet fókuszába a zsémbelő feleség kerül, aki az elromlott mosógép helyett működőt akar, mert restell kézzel mosni. Szűzmáriám. Attól pedig teljesen elképedek, hogy elhangozhat egy diákoknak készült előadásban az, hogy „Ki mos kézzel? Még a cigányok se”. Ehhez képest már tényleg alig valami a „Mi vagy te, valami csaj, hogy ezt [az Éjjel-nappal Budapestet] nézed?” Értem, hogy a fiúk is nézik, de ilyen módon a csajnak levést megszégyenítésként használják, amivel azt mondják, hogy a nőkhöz köthető entitások eleve kevesebbet érnek.

Kicsit zavarba ejtő az utolsó nyitás tartalma a szépen felépített tragédia mellett, és nem tudom, hogyan boldogulhatnak azok a tanárkollégák, akik komolyan veszik a játékot. „Hogyan feleljünk meg a külső elvárásoknak anélkül, hogy közben sérülnénk?” Nem mondom, szép kihívás. De a „Hogyan szabhatok határt a belső félelmeimnek, szorongásaimnak?” kérdést ezután a történet után már áldozathibáztatónak hallom.

A csapat figyelemre méltóan színes művészeti eszköztárral, szerethető eltökéltséggel hozta létre az előadást, nyilvánvaló módon inspirálta őket a novella szövege – éppen ezért fájlalom, hogy a pedagógiai célokra nem jutott elég alapos figyelem.