Beszéljünk az elefántról a szobában: a Palmer egy hétéves kisfiúról szól, aki minden jel szerint kislánynak érzi magát, vagyis transznemű. Ő maga azt sem tudja, hogy ez a kifejezés létezik, Sam (Ryder Allen) egyszerűen csak éli a pubertáskor előtt állók naiv életét. Fisher Stevens rendező ezt nem szenzációként tálalja, hanem egyszerű tárgyilagosággal: Sam babázni szeret, és szíve szerint lányos ruhákat hordana. Mi rossz van ebben? A transzneműséget nem ürügyként használják, amiért aztán jó sok díjat be lehet zsebelni. Sam karaktere nem olyan, mint a ’90-es évek egydimenziós homoszexuális karakterei, akiknek az az egyetlen dolguk, hogy melegek legyenek. Nem a transzneműség az egyetlen meghatározó jellemvonása, ezen kívül is van élete. Sam mindenekelőtt gyerek, aki szerető családra vágyik.

 

A gondoskodó család viszont nem adatott meg neki. Az anyja egyedül neveli egy lakókocsiban, már ha nevelésnek lehet hívni, hogy gyakran eltűnik hetekre-hónapokra. Munkanélküli, folyamatosan be van állva, és egymást váltják nála az erőszakos alkalmi partnerek. Attól fogva, hogy ezt megtudja a szomszédban élő Eddie Palmer (Justin Timberlake), aki 12 év után szabadult a börtönből jó magaviselete miatt, az ő felelősségévé is válik a kisfiú, pedig valójában nincs köztük sem rokoni, sem más viszony. Ha nem segít Samen, a fiút előbb-utóbb elnyeli a rendszer, és jobb esetben nevelőszülőkhöz, rosszabb esetben intézetbe kerül. Eddie maga is szülők nélkül nőtt fel, a nagyanyja nevelte, vélhetően önmagát látja a kis Samben. És ha már egy félresikerült betörésért ült ennyit, amit azóta ezerszer megbánt, akkor most talán helyrebillentheti a karmáját.

 

Drámai hősünk természetesen eleinte nem akarja magára vállalni a feladatot, elvégre mi köze ehhez a kölyökhöz? Van neki elég gondja enélkül is. Börtönviselt, látszólag keménykötésű kisvárosi emberről beszélünk, aki sörrel indítja és zárja a napot, kocsmázni jár a primitív, kötekedő haverjaival, és első adandó alkalommal megdönti a szomszéd kisfiú anyukáját (Juno Temple) annak ellenére is, hogy a crackpipa szinte még ott lóg a hölgy szájában. Egy igazi férfias férfi (hiszen szakálla is van!), aki abban hisz, hogy a férfi az férfi, a nő az nő, és egy kisfiú ne babázzon. Tapasztalt filmnézők ebből arra gondolhatnak, hogy a toxikus maszkulinitás mintapéldányával lesz dolgunk, aki konfliktusba kerül korábbi világképével egy transz kisgyerek miatt. Amolyan Zöld könyvre lehetett számítani, rasszizmus helyett transzfóbiával.

 

De Timberlake karaktere nem ultrakonzervatív, és talán nem is igazán transzfób már az elején sem, de hogy milyen embertípust reprezentál, azt nehéz megállapítani. És nem azért, mert annyira komplex lenne – inkább inkoherens. Egyetemre járt, fényes jövő állt előtte, valószínűleg vissza sem nézett volna az elmaradott kisvárosba. A börtönből való szabadulás után azzal szembesült, mennyire kinőtte ezt a közeget, hogy a haverjai mennyire gázak mai szemmel. Vagy a kisváros változott meg, vagy ő. Tudjuk, hogy ezek a helyek nem változnak, mert mindben mintha megállt volna ott az idő. Börtönben sem azért volt, mert velejéig romlott alak lenne, csak egy fiatalkori balhéja rosszul sült el. Hiába próbál, nem tud közömbös lenni a lecsúszó amerikai munkásosztály iránt, mert ő más: nagyon is jól látja, hogy ezen a helyen csak kiégni lehet, innen kitörni nem. Impulzív alkat, de a dühkitöréseit kizárólag oda koncentrálja, ahol igazságtalanságot vél felfedezni. És férfi létére nem fojtja vissza a könnyeit, ha sírnia kell. Jobban megnézve haladó szellemiségű, toleráns figura.

 

Eddie Palmer karaktere nem teszi próbára a rokonszenvünket, mert sosem igazán szélsőséges, így a benne lezajló változás sem elég drasztikus. Nem mond és nem tesz olyat, ami hallatán felszisszenünk, hogy ezt azért mégsem kellett volna. Túlzottan is jóvágású. Izgulnunk kellene, hogy újra börtönbe kerül, ha a próbaideje alatt valamit elkövet, mert akkor mi lesz Sammel, de kevés olyan szituáció van, amikor ez valós feszültséget okoz. Bár van jellemfejlődése, de nem tűnik őszintének, mert túl gyorsan történik meg – anélkül, hogy hezitálna és vissza-visszatérne a régi önmagához. Emiatt marad némi hiányérzetünk.

 

Valószínűleg mindez nem Justin Timberlake-en múlt, csak amivel dolgoznia kellett, az nem sok. A színészválasztás illeszkedik a trendbe, amikor egy komikust vagy egy romantikus szépfiút castingolnak egy komoly és nyers szerepre – láttuk már ezt Jared Letótól Robert Pattinsonon keresztül Matthew McConaughey-ig. Timberlake az elmúlt tíz évben inkább az R&B énekesi karrierjét építgette, ami még az *NSYNC-kel indult huszonéve, pedig egy időben volt már színészi fellángolása, amikor sorra kapta a szerepeket. 2010 környékén feltűnt a Social Networkben, a Lopott időben és a Barátság extrákkalban, az utóbbi kettőben ráadásul főszereplőként. Kétségtelen azonban, hogy ezek a szerepek a komfortzónáján belül voltak. Ha az egy színész feladata, hogy olyanná tegye a karaktert, akivel legalább rokonszenvezni lehet, akkor Timberlake megugrotta a lécet. Teljes átszellemülésről szó sincs, de alakítása minimum korrekt, és eléri, hogy érdekeljen, ami vele történik. És akkor már említsük meg a Samet játszó Ryder Allen alakítását: jó és szimpatikus gyerekszínészt találni nagyon nehéz, esetében viszont sikerült.

 

A Palmer legnagyobb hibája, hogy túl sok témát dob be egyszerre, melyek önmagukban, külön filmként is megállnák a helyüket, ezért egyikben sem tud elmélyülni. Hangulatilag inkább feel-good, mint megrázó dráma, de igazán egyik sem. A Palmer az, ahogy az egyszeri filmnéző a művészfilmet elképzeli. Olyan, mint maga az Apple, aki forgalmazza: próbál elitnek és prémiumnak tűnni, de közben kínosan ügyel arra, hogy a lehető legtöbb ember számára befogadható maradjon. Nézhető, aranyos, de semmi több.