Galina Usztvolszkaja |
Éppenséggel nem volt szokványos megoldás, hogy a legnagyobb fizikai és szellemi összpontosítást igénylő kompozíciót, egyszersmind a koncerten elhangzott legnagyobb fajsúlyú remekművet nyitószámként játszották el. Ez a darab Galina Usztvolszkaja 1959-es Nagy duója volt. Az öttételes, pokoljáró műben egy kivételesen nagy művész nyilatkozik meg kérlelhetetlen őszinteséggel. Ha a mindenkori ítészeknek és politikai döntnököknek nem lenne garantáltan botfülük mindenfajta művészi megnyilvánuláshoz, azt mondhatnánk: nem véletlen, hogy Usztvolszkaja művei szinte kivétel nélkül indexre voltak téve a Sztálin utáni, recsegő-ropogó Szovjetunióban is. A Nagy duó – amely, hogy brosúraszerűen fogalmazzunk: „élményanyagát” nyilvánvalóan részben a háborúból és a sztálini időkből merítette – az igazságot, csakis az igazságot és a teljes igazságot mondja el egyrészt Usztvolszkaja hazájáról, másrészt, igen, az emberi létről. Ez a mű az iszonyat képeinek panoptikuma és a reménytelenség oltárköve; s mégis gyönyörű és félelmetesen tökéletes. A darab hatalmas kört ír le a nyitó zongoraszóló csontzenéjétől ugyanennek az anyagnak a visszatéréséig, s közben úgy bomlik ki invenciózusan és változatosan, a művészet szabályai szerint, hogy vigaszt egy pillanatra sem kínál. Így a lassú tételben megszólaló gyengéden éneklő, altató vagy sirató jellegű dallam, a zongora baljós mormogásától kísérve, fokozatosan elfúl, sikoltásokba, majd vergődésbe megy át, amit aztán csak a végső megadás tragikus aktusa csillapít. Hogy ez a feketére feketével megfestett világ mégis zenei teljességben nyilatkozik meg, nos, ez teszi igazán bámulatossá Usztvolszkaja művészetét.
Varga István |
Csalogról eddig is tudtuk, de most Varga István is megmutatta, hogy megvan benne az a kérlelhetetlen elszántság, amelyet egy ilyen szélsőségesen kíméletlen darab megkövetel. A két művész nem annyira előadta, mint inkább a helyszínen létrehozta a művet, Varga egy-két kisebb disztonálásától eltekintve tökéletesen és az elképzelhető legnagyobb átütőerővel. Élvezetünket – vagy legalábbis az enyémet, aki a harmadik sor közepe táján ültem – egyedül az csökkentette, hogy a Trafó színháztermének akusztikája nem kamarazenei igények kielégítésére születetett, s a zongorától néhány lépésnyire oldalt és a közönséghez közelebb, dobogón elhelyezkedő csellista hangja időnként elveszett a teljesen felnyitott zongora hangtömegében.
Csalog Gábor (Huszti István felvétele. Forrás: Trafó) |
A szünet után megint három zongoradarab következett, ezúttal Csajkovszkijtól, közülük a harmadik – melynek Csalog által bemondott címét nem értettem – volt jelentőségteljesebb, nemesebb karakterű kompozíció. Ezt már a zárószám, Alfred Schnittke (illetve hivatalosan Alfred Garrijevics Snyitke, végül is a Volga mentén született, és – mint Prokofjev – a novogyevicsjei temetőben van eltemetve) 1978-as 1. cselló-zongora szonátája követte. Schnittke egyénisége persze távol áll az avantgárd kifejezéstől: ő konzervatívabb és „artisztikusabb” alkat, s inkább Sosztakovics nyomában jár (Sosztakovicséban, aki amúgy talán minden más kortársánál többre becsülte és mélyebben megértette Usztvolszkaját). A maga stílusában azonban nagyon gazdag és jelentékeny zene Schnittkéé, talán mélyebb is a Prokofjevénél. Számomra legkevésbé emlékezetes a nyitótétel volt, remekbe szabottnak találtam a scherzo gyors, rendkívül virtuóz, bartóki értelemben vett „torz” lidérctáncát, pompásan előkészített, robbanásszerű tetőpontját, vagy a beszédszerű-lamentáló lassú tétel színeinek, harmóniáinak gazdagságát, illetve a műnek – lám, megint Bartók adódik mintaként – a 6. vonósnégyes módjára semmibe vesző befejezését. Ugyanakkor előadói szempontból rendkívül hálás is a darab, melynek sokféle kihívását ezúttal mindkét művész vérfagyasztó biztonsággal (és bámulatos összhangban), az erőfeszítés örömével, mégis fölényesen küzdötte le.
Vö. szabói: Csalog Gábor, Varga István és az oroszok
Végső Zoltán: Oroszul tudni