Fekete Ádám: Levél Anyámhoz / Trafó (online performansz)
2021.02.08.

Fekete Ádám legutóbbi Trafós munkája a digitális térben játszódik, én pedig az ágyamból kapcsolódom be rá. Elég intim viszony ez, de már megszoktuk, a színház házhoz jön, sőt egyenesen a hálószobába. KOVÁCS BEA ÍRÁSA.

A Levél Anyámhoz mintha Fekete Ádám tudatalattijával kötne össze, hogy az ő vallomásait az én hangomon kelljen megfogalmaznom saját magamnak. Az új személyesség és autenticitás tükrében mintha az alkotó azt mondaná: oké, beláthattok ide, a legbelső bugyorba, de akkor ti is vigyétek vásárra a lelketeket!

Fekete Ádám rajza
Fekete Ádám rajza
A Trafó stream-előadásnak nevezi azt a performanszot, amelyben Fekete Ádám író-rendező saját képernyőjére kapcsolja nézőit, majd e-mail fiókjának piszkozatok mappájába belépve, 27 el nem küldött levél át- és összeszerkesztését hajtja végre, a szemünk láttára. Ezeken kívül még kb. 7600 egyéb levél is villódzik ott, de azok már nem ránk tartoznak. Fekete Ádám megmutat valami olyat, ami vállaltan intim, nyilvánosan bensőséges, és általa az anya-fiú, anya-gyermek, alkotó-alkotás univerzális viszonyairól beszél.

Az édesanyához intézett levelek az édesanyámhoz intézett levelekként kezdenek el működni, mert akármennyire szeretném, nem tudom egy órán át Fekete Ádám hangján végigfuttatni ezeket a sorokat. Leginkább akkor zökkenek vissza az élmény „megcsináltságába”, amikor Ádám mozgássérültségéről, a születéséről és a másságot nehezen kezelő társadalom mélyen kirekesztő voltáról ír. Ilyenkor ugyanis megszólal az a csinnadratta, ahogy a szerző leveleiben az oxigén nélküli állapotokra utal, ami megkülönbözteti az ő testét az én testemtől.

Fekete Ádám művészi praxisában állandó inspirációforrást jelent az, hogy fogyatékkal él, az alkotó eredettörténetét, ha akarná, sem tudná letagadni (oxigénhiánnyal született). Fekete munkái úgy tabudöntögetők, hogy valójában semmi mást nem kérnek, csak csendet, figyelmet és el nem fordulást. Nem az elfogadhatatlannal kell szembenéznünk általuk, de szembesülhetünk bennük a valósággal. A másság valósága – az előadás mediális megoldásainak köszönhetően – egy órácskára a valóságom, a valóságunk lesz. Ebben a történetben ugyanis a gyermek, a levélíró, az Én sajátos egészségügyi állapota miatt hatványozottan ki van téve az anya (Te) gondoskodásának, odafigyelésének, szeretetének és önfeláldozásának. 


A stream-előadás az Édesanyához intézett szerelmes (storge) levél is, amelyben kollektíve, a súlyos sorokat magunkban elmondva vagy legalábbis elhadarva, köszönetet mondhatunk anyáinknak az életünkért. De élet úgy van, ha a halál (nélküle) pillanatára mindvégig emlékszünk, jelzi Fekete.

A digitális térben zajló, tulajdonképpen one-to-one performansz valószínűleg vontatottá vált volna zene nélkül, de a Levél Anyámhoz szerencsére nem némajáték, hanem zenei utazás is. Kisfiús „de én Shaolin-pap vagyok” mantrával indít, majd a csevegéstől a zaklatottságon át a megnyugvásig és az elengedésig járja be a képzelet tereit. Fekete Ádám furcsa, szokatlan, de nyitott, az alkotáshoz (íráshoz) remekül passzoló zenéit a Shazam alig tudja megtalálni. A virtuális együttlét alatt a zenére írás élménye a zenére olvasás irányított tapasztalatával cserélődik fel.

Fekete Ádám performansza szerint az autentikus létezés az élet szeretetének megélése és az aszketikus önvád közötti állandó harcot jelenti; a sorssal való élés-visszaélés-túlélés, a helyes út, és végső soron az önmagunk megértésének terhe - szükségessége? - tematizálódik a Levél Anyámhozban. Ezek a témák, a zenei ismétlődéssel, mentális térképpé válnak, és megmutatják Fekete Ádám viszonyát önmagához, az édesanyjához és saját művészetéhez. A viszonyok jelenidejű állapotukban bonyolultak és végtelenül személyesek, ám nyitottságukban univerzálissá válnak. A levelezés általi önéletírás 2.0-ás változata ez, amibe kellő (ön)iróniával tétova kurzor, sorokon át tartó delete, egy halom unikornis-emoji és számtalan elírás is belefér. Maszat és maszatolás az írás és a megismerés.

Az önértékesítés, pontosabban a mozgássérültség művészetté alakítása állandó egzisztenciális dilemmája a levelek szerzőjének. Fekete Ádám önkritikája és önreflexiója erős falat húz az olykor szentimentálisan összemosódó író és olvasó én között, illetve metaszintre emeli az esemény létjogosultságának kérdését. Ez művészet? Hogy nézem, ahogy valaki szavakat keres a ki nem mondhatóhoz? Számos, főként amerikai történetet ismerünk, amelyekben gurukká avanzsálódott felgyógyultakból lett szekta- vagy legalábbis üzletvezető. A magyarországi független szcéna financiális helyzetének ismeretében, a pofátlan meggazdagodás veszélye elmarad. Azonban, ahogy a Shaolin-szerzeteseknek, úgy a színháznak és általában a művészetnek is van gyógyító ereje, még ha ez utóbbiról olykor ciki beszélni. Számomra a Levél Anyámhoz zsigerig ható, szinte első perctől átmosó és megtisztító élmény volt.

A performansz végén felcsendülő Cry, Ada Milea és Alexander Bălănescu közös dala szó szerint is megengedi, hogy kiengedjük a lélekbúvárkodás közben felgyülemlett feszültségeket. Az egy levélbe összegyűjtött töredékek megszólítást kapnak („Anya!”), de címzettet, kiküldést végül nem, marad a karanténállapot. A folyamatot lezáró két kép: Fekete Ádám laptopjának totyogós kori háttérképe, illetve a másodpercre bejelentkező alkotó Zoom-képe kirángat az önsajnálatból. „Nyugi, ez az ő története”, mondom magamnak. Igen is, meg nem is.
 
A szerző Fekete Ádámnak a cikk megírása ideje alatt zajló drámaíró-workshopján vett részt. 
 
Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található 
Szerző: Kovács Bea