Shakespeare: III. Richárd (online előadás) / Csíki Játékszín
2021.02.23.

Feszült várakozással kezdődik a játék. Az udvaroncok a nézőtéren állnak, rohangálnak, fészkelődnek, a beiktatásra várnak. A főszerepet a király és a kamerák játsszák, az udvar tagjai a tapsoló statiszták; precízen felépített „királyi médiademokrácia” képe rajzolódik ki. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Kosztándi Zsolt
Kosztándi Zsolt
A beiktatásra nem kell sokat várni: a Bíboros az új király, Edward fejére helyezi a koronát (amely jobban hasonlít egy játék papírkoronára, mint a díszes koronaékszerre), az aktust kivetítik, majd IV. Edward előlép a mikrofonhoz, kinyilvánítja önnön uralkodásának jogosságát és a Lancaster-ház eltörlését. Ezt követően pedig – mint bizonyos színházigazgatók a premiert követően – színre szólítja az udvar prominenseit. (Margit királyné botránykeltése legfeljebb pillanatnyi zavart okoz; VI. Henrik exét gyorsan kituszkolják és száműzetésre ítélik.) Már szinte mindenki a színen, amikor Buckingham herceg odalopakodik a királyhoz és fülébe súg valamit. Igen, Edward megfeledkezett valakiről: öccséről, Glosterről. Hívja is gyorsan, az öcs pedig érkezik, elhangzik néhány szép ígéret, majd kezdődhet a buli. Zene, tánc, alkohol minden mennyiségben, Gloster együtt mulat a többiekkel, majd magához ragad egy kamerát és elkezdi mondani – nem, nem a híres monológot, hanem a nem kevésbé híres madáchi sorokat, csak éppen a shakespeare-i királydráma kontextusába helyezve: „A cél, megszűnte a dicső csatának,/ A cél halál, az élet küzdelem,/ S az ember célja e küzdés maga.” Majd visszatér az ünneplők közé, felmegy az emelvényre és ott, a tömegnek kezdi mondani a gazember-monológot. Udvarias taps, kis vihogás, de amikor odaérne a „De én…”-hez, gyors ritmusú zene kezdődik, amely elnyomja hangját, a társaság folytatja a bulit, Gloster egy ideig tanácstalanul téblábol, keres valakit, akihez tovább beszélhetne, végül nem marad más, mint a nézők. Így a továbbiakban már valóban hozzánk intézi szavait, de amikor az „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”-hez ér, megfordul és a bulizó udvar szemébe kiáltja ezt. Hiába, senki sem figyel rá. Így újra előjön, s kiegészíti kicsit mondandóját: „vagy arra kényszerítettek/vagy eldöntetett, hogy gazember legyek”.

Alig tíz perc alatt játszódik le mindez - ritkán látni ennyire tömény expozíciót. Az első jelenet mind tartalmi, mind stiláris értelemben határozottan rajzolja ki az előadás kontúrjait. A III. Richárdról sok irodalomtörténész leírta, hogy még nem az érett Shakespeare műve, alig több egyetlen torz személyiség nagyszerűen megmunkált portréjánál, a mellékalakok vázlatosak, a történet helyenként következetlen és nem is mindig átlátható. A színházban azonban ez az „alig több” az, ami fontos, és ami oly népszerűvé teszi a drámát: III. Richárd sok formátumos színész szerepálma, ami önmagában okot és alkalmat teremthet a bemutatóra. Az viszont igaz, hogy nem könnyű e portré köré színes, eredeti, mély előadást keríteni. A mű általam látott bemutatóinak döntő része vagy színészi jutalomjátéknak tűnt, vagy több-kevesebb invencióval követte azt a játéktradíciót, amelyet Jan Kott Nagy Mechanizmus-elmélete alakított ki. A Csíki Játékszín produkciója is kapcsolódik ehhez a játékhagyományhoz, a főszereplő alakjának értelmezésében azonban nóvumot is hoz.
 
Kozma Attila
Kozma Attila
Vladimir Anton rendezésében maga a történelmi gépezet is ötletesebben, szellemesebben rajzolódik ki a szokottnál. Azzal, hogy a játék elején szinte a VI. Henrik végére lapozunk vissza, és a koronázási bulin hangzik el Gloster monológja, az idő rögvest összesűrűsödik. Múlását a két és fél órás, jó ritmusú előadás alatt nem is igen érezzük; mintha hosszú évtizedek peregnének le pillanatok alatt, miközben lényegében semmi sem változik. IV. Edward uralkodása demokráciaként prezentált és mediatizált autokrácia, ahol mindenki addig nyájas demokrata, amíg a mikrofonba, a kamerának beszél – a zavaró elemeket a háttérben tüntetik el. Edward egyszerűen nem elég tehetséges ahhoz, hogy ezzel az eszközzel rigorózus diktatúrát építsen ki; törvényszerű, hogy jön helyette egy fifikásabb és gátlástalanabb alak, aki tökéletesíteni fogja a rendszert. (Mindaddig, amíg át nem esik a ló túlsó oldalára, oda, ahol egy idő után senki nem marad, aki tartaná a mikrofont.) Hogy a Richárd uralkodása utáni esetleges rendszerváltozást tekintve ne legyenek illúzióink, arról egy egyszerűségében frappáns rendezői ötlet gondoskodik: Edwardot és Richmondot ugyanaz a színész (Kosztándi Zsolt) alakítja.
 
A sűrítés nem csak az időre jellemző. Vladimir Anton kihúzza a kevéssé fontos mellékszereplők egy részét (a királyné néhány rokonát csak meghalni látjuk), kisebb szerepek összevonásával pedig nemcsak a színészeknek teremt hálásabb lehetőséget, de a cselekményt is átláthatóbbá teszi. Richárd például Shakespeare-nél sok bérgyilkossal dolgoztat, Tyrell csak a hercegek meggyilkolásakor kerül elő, míg Antonnál kezdettől a Tyrell fivérek végzik szakmányban a gyilkolászást (némi fekete humorba pácolva). A történések hasznos idiótái – azok a tisztviselők, akik ostobaságból vagy gyávaságból hagyják magukat megvezetni – egy személyben olvadnak össze: a Bíboros veszi át a londoni polgármester szerepét is (és – mintegy saját álarcát leleplezve – ő mondja el az Írnok híres monológjának lényegi részét). A sűrítés magában a szövegben is megfigyelhető, noha helyenként rövid vendégszövegek is elhangzanak. Két élesen eltérő stílusrétegű fordítást használ a rendező: Vas István veretes verseit és Dálnoky Réka kortársi sorait mondják a színészek. Utóbbi nem koncepciójában tér el az előbbitől és nem is erőlteti a mai szlenget – inkább csak „maira fordítja” a Vas István-i poézist. Ami eleinte kicsit bizarr stíluskeveredésnek tűnik, de fokozatosan elfogadtatja magát. 
 
Keresztes Szabolcs, Vass Csaba
Keresztes Szabolcs, Vass Csaba
Másképpen eklektikus a látvány: Eranio Petrușka díszlete tulajdonképpen csupán egy félkörívben arénaszerűen emelkedő ácsolat, e mögé vetítik a képeket. Ezeken legtöbbször a szereplőket látjuk, úgy, ahogy a kamera veszi őket. Máskor híradórészleteket is nézhetünk. A szereplők – amikor nem a mikrofonba és a kamerákba beszélnek – a háttérben mobilokat nyomogatnak. Az egyszerű díszletet György Eszter változatosan stilizált, különböző korokat idéző, de az egyes személyiségekhez is jól passzoló, színes ruhái ellenpontozzák.
 
Ami a személyiségeket illeti, az előadás nem varázsol bonyolult figurákat a mellékszereplőkből, de az említett koncepciózus szerepösszevonások révén a kisebb szerepek gazdái legalább markánsabb alakokat rajzolhatnak meg. A fontosabb mellékszereplők esetében pedig a színészi alakítások árnyalják, színesebbé festik a karaktereket. Fülöp Zoltán Stanleyje robusztus kisember, aki a túlélésre rendezkedett be; nem követ el látványos árulásokat, de a háttérben maradva kiszolgálja az aktuális uralkodót – ha Richárdot, hát őt. És ez a stratégia életképesnek bizonyul, szemben Hastingsével, akinek alakjában Kányádi Szilárd meggyőzően prezentálja a korlátolt, önhitt, végzetébe valósággal belegyalogoló politikus prototípusát. Lőrincz András Ernő Catesbyje a másik véglet: az erő mellett voksát letevő, választott urát szemrebbenés nélkül kiszolgáló, teljesen érzelemmentesnek tűnő mintakatona, aki csak az utolsó pillanatokban döbben rá tévedésére (és ekkor látszik némi érzelem az arcán). Veress Albert Buckingham hercegként a formátumos, ám emberismeretből megbukó politikust játssza: felülről, enyhe lenézéssel tekint Glosterre, nagyjából úgy, ahogy egy tuti befutó paripára szokás. Láthatóan biztos abban, hogy irányítani tudja majd – és csak a hercegek meggyilkolásakor döbben rá arra, milyen szellemet engedett ki a palackból.
 
Fekete Bernadetta. Fotók: Kuty Zoltán Hermann
Fekete Bernadetta. Fotók: Kuti Zoltán Hermann. Forrás: Csíki Játékszín
A női szerepeken nehezebben talál fogást a rendező, ami nem csoda, hiszen a dráma női szereplői közül csak Erzsébet királyné komplex karakter – ő is csak annyiban, hogy a férfiak játszmájába bekapcsolódó politikus és családjáért aggódó asszony egyszerre. A többiek közül Margitnak nem a személye fontos, hanem az átkai, York hercegnének, az anyakirálynőnek csak annyi a dolga, hogy a nyilvánvaló morális értékítéletet hangsúlyossá tegye, Lady Anna legfontosabb funkciója pedig voltaképpen az, hogy Richárd egyik legnagyobb mutatványához végszavazzon. A rendezés elsősorban hangsúlyos színpadi gesztusokkal, látványelemekkel emeli ki e figurák funkcióját, érezteti át helyzetüket – vegyes sikerrel. Fekete Bernadetta tiszta feketébe öltözött, tetovált, színpadiasan viselkedő Margitja olyan, mintha valami viking dark metal bandából lépett volna elő, ami pregnánsan mutatja idegenségét az udvarban; érezzük, hogy a többiek nehezen tudnak mit kezdeni vele (s ebbe belefér az is, hogy megnyilatkozásainak van némi komikus íze). York hercegné viszont nem több egy disztingvált, előkelő, kívülálló hölgynél – Bartalis Gabriella ugyan eljátssza a tehetetlenség miatti fájdalmát is, de hangsúlyossá tenni nem tudja a szerepet. Lady Anna alakja annál fontosabb a rendezőnek; az ő egyre kétségbeesettebb vergődése, magányos gyötrődése többször is fókuszba kerül, néma szenvedése alatt is színpadi fény világítja meg alakját. Ráadásul kap egy olyan dalt is, amely közismertségénél és drámai szépségénél fogva óhatatlanul is ikonikus eleme lesz az előadásnak: Amy Winehouse Back to Black című nótáját. Amire lehet azt mondani, hogy mindettől Lady Anna viselkedése nem lesz életszerűbb és érthetőbb, maga a dal pedig inkább hangulatilag, mint tartalmilag passzol a figurához és a történethez. De a nyomasztó szépségű dal, amelyet a Lady Annát játszó Tóth Jess, ha nem is Amy Winehouse hangján, de drámai erővel énekel, igen erős atmoszférát teremt, és a színésznő szuggesztíven mutatja a csapdába szorult nő kétségbeesését és lassú szétesését – így Anna alakja bizonyosan megmarad a nézői emlékezetben. Az már az előadás rendezői túlzásai közé tartozik, hogy nem csupán Anna omlik Gloster karjaiba, de kis híján Erzsébet is a gyermekeit és egész családját elveszejtő zsarnoké lesz. Márdirosz Ágnes addig a jelenetig büszke, tartásos, bár némiképp korlátolt asszonynak mutatja a királynét – e tettére semmilyen magyarázatot nem kapunk.
 
Legkevésbé olyan magyarázatot, amely Gloster alakjának ábrázolásából következne, hiszen a herceg nem különleges karizmájával tűnik ki a többiek közül. Kozma Attila nem púpos szörnyeteget játszik; nincs semmilyen testi hibája, fogyatékossága. Átlagember lenne talán, ha nem tűnne teljesen jelentéktelennek, ha lenne esélye arra, hogy kellemesen eltöltse a békeidőt, és ha biztos lenne abban, hogy a királyi család nem fogja kihagyni minden buliból. Merthogy Gloster nem vonzó, elegáns férfi, nincs glaszékesztyűje, nem is olyan alkat, akin igazán jól mutatnának a finom ruhák. Nem zseni, nem jár több lépéssel a többiek előtt – de sokkal eltökéltebb náluk. Gengszter, de nem a régimódi, keménykalapos fajtából, hanem az új, gátlástalanul amorális típusból. Nem stratégiával, bonyolult sakklépésekkel, hanem kitartással, gátlástalansággal gyűri le ellenségeit. Megy a választott útján, amiről senki és semmi nem térítheti le; aki az útjában áll, abban nem az embert látja, hanem a megsemmisítendő akadályt. Nem ármánykodik és nem moralizál – csinálja, amihez ért. Nem könnyű színészi feladat ez, hiszen nem ad lehetőséget sem látványos gesztusokra, sem „színezésre”, sem a mindig hálás önreflexióra. És még az a veszélye is megvan ennek a szerepértelmezésnek, hogy túl egysíkúvá, monotonná teszi a színészi alakítást. Kozma Attila játéka voltaképpen monoton is, de éppen ebben a monotóniában van az ereje. Vagyis abban, ahogy szinte egyetlen lendülettel viszi végig Glostert az útján, szinte fizikailag is láthatóvá téve, ahogy az bedarál mindenkit. Nemcsak megérteti, de szinte a bőrünkön érezteti ennek a végtelenül egyszerű, de kíméletlen következetességgel végigvitt stratégiának a szörnyű sikerét. Azt, hogy ez a tántoríthatatlanul szívós törtetés erősebb, mint bármilyen hidegfejű, okos számítás (hogy a józanságról, őszinte érzelmekről és hasonlókról ne is beszéljünk). Kozma Attila Glosterjében éppen a bármilyen előjelű rendkívüliség hiánya a legfélelmetesebb. Ebben az átlátszóan hazug médiademokráciában, amelyben élünk, egy ilyen köztünk lófráló, alig észrevett, szürke, szívós bulldog építheti ki a totális autokráciát. S hogy ezt az autokráciát lebonthatja-e a Richmond képében visszatérő Nagy Mechanizmus? Ideig-óráig talán. De nem lehetünk biztosak abban, hogy nem termeli majd ki az új Glostert.
 
Az előadás adatlapja a Csíki Játékszín weboldalán itt található.