Szép Ernő-Guelmino Sándor: Lila ákác / Nagyváradi Szigligeti Színház
2021.02.09.

A nyitószínben csak a bánatosan bevilágított hősünk látható a színpadon. Az arcán ugyanaz a megfejthetetlen világfájdalom ül, ami szívlövésre és lúgivásra ragadtatta fiatalok ezreit a századelőn. Az ifjú Werther nem hal meg, csak átalakul. Hát persze hogy megint a szerelemről van szó. MOSOLYGÓ MIKLÓS KRITIKÁJA.

Sebestyén Hunor
Sebestyén Hunor
Szép Ernő színművének premierje 1919-ben volt Budapesten, és a szerző bizonyára pontos megfigyelések alapján vitte színpadra a korabeli főváros pletykáiban és nagy port kavart afférjaiban felbukkanó hősöket. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindez a negédeskedés egy világégéssel és ötven év szocializmussal a bőr alatt már nem jön át a nézőnek, de azért vágjunk bele. A színpadon ottfelejtett búsképű lovag a viszonzatlan szerelmeiről mesél nekünk, a szemeibe csöppenteni sem kell, olyan kifejezően mutatja be a fiatalság vég nélküli fájdalmát. Ő Csacsinszky Pali (Sebestyén Hunor), akivel a szerző rögtön ironikus mesterfogással bánik el: hagyja, hadd sajnáltassa magát hosszú percekig, hadd lássuk lelkének minden ágát-bogát, majd azt is, hogyan sóvárog az elérhetetlen úriasszony után, aki nyilvánvalóan nem veszi komolyan. Sebestyén Hunor igazán szép hangú, olajos szemű bonviván, aki engem leginkább az Iszony Takaró Sanyijára emlékeztet. Már-már közel lennék ahhoz, hogy megsajnáljam, amikor látom, hogy ezzel a szegény varrólánnyal (Román Eszter) meg milyen törvénytelen módon bánik. Akár a kapcaronggyal. Román játéka üde, pózmentes, igazán el tudom képzelni, ahogy fuldoklik a kor jólfésült és penetránsan szexista légkörében. Szimpátiát leginkább vele kapcsolatban érzünk, mert egy szívszerelmes bájdorongot, vagy a harsány és ingyenélő sleppet igazán nehezünkre esik sajnálni.
 
Román Eszter, Sebestyén Hunor
Román Eszter, Sebestyén Hunor
A többi nagyvilági figura, a démon (Tasnádi-Sáhy Noémi), Majmóczy (Kiss Csaba) és Mínusz (Balogh Attila) jól skiccelik fel a pesti mulatók elragadóan felszínes világát. Angelusz (Kardos M. Róbert) atyai karaktere a vállveregetésben merül ki, de a jelmeze remekül idézi meg egy siófoki diszkótulajdonos allűrjét a kilencvenes évekből. Józsi főúr (Hajdu Géza) szerepe tipikus példája a lejárt szavatosságú gegnek. Nem tudok nevetni azon, hogy minden alkalommal elfelejti az italrendelést, inkább idegesítő jelenség. Zsüzsü (ifj. Kovács Levente) ennivalóan queer karaktere általános derültséget kelthet a nézők között, és külön öröm, hogy nem poentírozza túl a borostás mamagésa szerepét.
 
Aminek nem örültem, hogy nem sikerült kihasználni az apró stúdiószínpad előnyeit. A szűk játszótér remek alkalmat kínálna a sűrítésre, de ez itt nem történik meg. A színpadon elhelyezett bútorok, gardróbok és díványok teljesen jellegtelen darabok, nem erősítik fel a Raumgeistot, ami egy félvilági lokálban pedig ziccer is lehetne. (Kreatív koncepció: Bajkó Blanka Alíz.) A megvilágítás sápadt, nem erősít fel, nem emel ki és von a háttérbe semmit, csak van.
 
Botos Bálint rendező megérezhette, hogy Szép Ernő keserédes darabjai rímelhetnek a mai korszellemre is. Akkor is és most is egy új világ volt születőben, fenyegető árnyak gyülekeztek a boldog békeidők szaloncukros égboltján. A fiatalok érzelmi bizonytalansága, kommunikációs problémái, egymás irányába tett csetlései-botlásai jól megfeleltethetők a mai csúcsra járatott individualizmusnak, fogyasztói logikának és magánynak. Ha megtisztítanánk a darabot a korabeli pesti nyelvezet avítt modorosságaitól, kicsit csalnánk a történelmileg hű részletekkel, akkor kaphatnánk egy aktuális coming-of-age sztorit, nőtörténeti látleletet, kortárs párkapcsolati diagnózist. Ez nem történt meg. 
 
Fotók: Szigligeti Színház
Fotók: Szigligeti Színház
A kudarc okainak kinyomozásához több oldalról is nekikezdhetünk. Lehetséges, hogy hamar elfogyott a bátorság egy jó alapkoncepció megvalósításához, pedig a vidéki repertoárszínházakat ma már aligha lehet megvádolni azzal, hogy ne állnának progresszíven a színpadi alkotómunkához. A közönség antennái sokkal érzékenyebbek már az elvont, bújtatott, absztrahált üzenetekre és a polgári homlokzat mögött zajló valódi tétre. Elfogyott a szusz és egy hagyományos, sokadszorra látott könnyed polgári darabot látunk, amiben így a szívbe markoló drámaiság is elvész kézen-közön. Erről az elbátortalanodásról árulkodnak a visszafogott jelmezek és kopár díszletek is. Nem a provokatív hangvételt kérem számon az előadáson, hanem azt az általam kötelezőnek tartott alkotói attitűdöt, amely egy már sokszor feldolgozott nyersanyagot új, mai ízlésvilágra és problémákra rezonáló alkotásként dolgoz fel. Enélkül a színház megszűnik organikus médiumnak lenni, és nem is jelent nagy veszteséget, ha felvételről, konzerv-tálalásban kapják meg a nézők. Ez pedig egy rendezéssel szemben a legnagyobb kritika, ami elmondható. Ezért nem köti le a nézőt a szereplők sorsa, ezért unja a cselekményt, amit lát.
 
Ez a nézők többségének bizonyára nem tűnik fel, mert a színháznak a szórakoztatás is feladata. Mégis elszalasztott lehetőségnek érzem ezt a rendezést. Átélhető érzelmi hullámvasút helyett csak érdektelen bazsalygást kapunk.
 
Az előadás adatlapja a Szigligeti Színház oldalán itt található.