Ásatás / Netflix
2021.02.03.

Szép és érzelmes filmmel jelentkezett az ausztrál Simon Stone a Netflixen. Gyönyörű tájak, kitűnő zene és büszkeségtől duzzadó britek fémjelzik az Ásatást, melyet Carey Mulligan és Ralph Fiennes alakítása emel ki igazán a középszerből. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

A két világháború időszaka igen gazdagon feldolgozott téma a filmművészetben, köztük számos jól ismert klasszikussal. Épp ezért mintha az elmúlt években úgy érezték volna az alkotók, hogy a fókusz módosítására van szükség: a nagy történelmi fordulópontok helyett ideje inkább az emberre koncentrálni, aki megéli ezeket a változásokat. 
 
Eszünkbe juthat Tóth Barnabás fájdalmasan szép filmje, az Akik maradtak, de megközelítésében az Ásatáshoz legközelebb mégis talán a Downton Abbey című sorozat áll. Gyönyörű helyszínek, omladozó társadalmi rend és végtelenül erkölcsös karakterek jellemzik mindkét alkotást, a fő téma pedig az, hogy a történelem hogyan őrli fel apránként a kisembert (az elbeszélői alapállás is nagyon hasonló, hiszen a szereplők mindkét esetben kívülről, híradásokból értesülnek az eseményekről). Az Ásatás karakterei azonban valami olyasmit hajtanak végre, ami miatt örökre emlékeznek majd rájuk. 
 
A megözvegyült és módos Edith Pretty (Carey Mulligan) furcsa kéréssel keresi fel az amatőr, ám igen tehetséges régészt, Basil Brownt (Ralph Fiennes). A nő szeretné, ha kiásnák suffolki birtokának sírgödreit, ugyanis gyanúja szerint valami fontos bújhat meg a föld mélyén. Edith megérzése beigazolódik, a kincsre hamarosan nem csak a közeli múzeum, hanem az egész nemzet szemet vet. 
 
Kellemesen idejétmúlt film az Ásatás, melynek minden képkockájából süt valamiféle derű és büszkeség. Ez egyébként a rendező, Simon Stone harmadik munkája: míg a korábbi két alkalommal színpadi műveket adaptált (az Apa és lánya című filmje Ibsen Vadkacsájának modernizált feldolgozása, a The Turningben pedig Tim Winton darabjai elevenednek meg), ezúttal John Preston regénye és egy hihetetlen igaz történet szolgáltatta az alapot. Egy olyan eseménysor, amely a maga hősiességével és pátoszával reményt adhatott a második világháború borzalmaiban. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Merthogy a film fő állítása mégiscsak az, hogy vannak olyan dolgok, melyek a történelem legsötétebb évtizedeit is túlélik. A kultúrát, a közös emlékeinket egyetlen diktátor sem tüntetheti el a föld színéről. Legalábbis ezt mondja a film némi optimizmussal, azonban ez talán megbocsátható, sőt üdítően is hat, tekintve, hogy egyre kevesebb hasonló jellegű mozi készül, amely megpróbál egyfajta normát, követendő példát felállítani nézője számára. Az egész alkotást áthatja a jól ismert brit büszkeség, az a fajta konokság és makacsság, amely bármely helyzetben kisegítheti őket. Hangsúlyos szerepet kap a múlt dicsősége, ami az egyetlen vigasz lehet, ha a közeli jövő ennyire sötét. Hogy nincs olyan helyzet, amiben a feladás és a megalkuvás opció lehetne. A film emellett olyan, valóban égető kérdésekkel is foglalkozik, hogy ki birtokolja a történelmet? Ki írja azokat a narratívakat, melyeket utána mindannyian igaznak tekintünk? Legitimnek tekinthető-e mindez, ha ezen műveleteket kizárólag egy szűk csoport végzi el?
 
A karakterépítés terén is jól ismert eszközökhöz nyúl a rendező. Edith a korát meghazudtolóan önálló és emancipált nő, aki semmilyen döntést nem enged ki a kezéből. Egyedül, szerető környezetben neveli a fiát, azonban egy olyan démonnal küzd, amely ellen nincs fegyvere. Basilt, a bogaras zsenit a saját kora sohasem fogja elismerni, tettei ellenére mindig marginális szereplője lesz a történelemnek. A két főszerepben két nagyszerű brit színész, Carey Mulligan és Ralph Fiennes; kettejük közül talán az előbbinek van lehetősége árnyaltabb játékra, lévén az ő karaktere kap nagyobb hangsúlyt, ám Fiennes jelenléte is jelentős. Mindketten túlzások nélkül, finom gesztusokkal játszanak, ahogy, mondjuk, a mellékszereplők közül Lily James vagy Johnny Flynn, bár tény, az ő száluk a film egészét tekintve kilóg, hiszen nem marad idő az érdemi kibontásra. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Stone rendezése minden szempontból a legmagasabb szintű szakértelemről tesz tanúbizonyságot. Ragyogó az operatőri munka, festői (és néha didaktikus) nagytotálokat kapunk Mike Eley operatőrtől, vizuálisan talán a filmvégi jelenet búcsújelenet a legerősebb. Kitűnő emellett a zene, Stefan Gregory dallamai karakteresek, remekül kísérik a film gondolatiságát. A színészi teljesítményről már ejtettünk szót, lendületes a vágás, a díszletek, a jelmezek tökéletesen a helyükön. 
 
Azonban itt jön a nagy de, ugyanis minden pozitívuma ellenére az Ásatás nem kiemelkedő film, sőt tulajdonképpen nem több, mint látványos és igényes biztonsági játék. A karakterek a jól ismert toposzokból építkeznek, és nem is sikerül ezeket izgalmasan megközelíteni. A dramaturgiai csúcspontok bár működnek, igen kiszámíthatóak, és a már említett kérdésekben sem mond újat Stone mozija. Az ugyanakkor dicséretes, hogy az alapvetően személyes történetet nem próbálták mindenáron valamilyen tágabb társadalmi kontextusba helyezni. Néhol azonban még így is érezni, hogy túl sokat akar a film, bele-belekap olyan dolgokba, melyeket aztán nem tud érdemben kifejteni. 
 
Mindezek ellenére azonban az Ásatás szép, érzelmes, jó értelemben nosztalgikus filmélmény, ami a maga mélabújával és pátoszával igencsak elüt a mostanság készülő filmek többségétől. Carey Mulligan és Ralph Fiennes alakítása pedig mindenképpen érdemessé teszi a figyelmünkre Stone alkotását. 
 
Szerző: Vigh Martin
Címkék: Netflix 2021