Bartha Dénes és tanítványai. A kép bal szélén Somfai László és Breuer János

Mint hagyomány- és iskolateremtők esetében gyakran megtörténik, Bartha műveltsége és sokoldalúsága bámulatos volt; ő – Wilheim András szavával – hasznossá tenni óhajtotta magát, kutatóként és tanárként, lexikográfusként és ismeretterjesztőként, szerkesztőként és kritikusként, könyvtárosként és közreadóként, a budapesti zenetudományi tanszak megalapítójaként – ott, ahol éppen szükség volt rá. Tette pedig mindezt maximális intenzitással, felületességet, lazaságot magának soha meg nem engedve. Klasszika-filológusi végzettsége, majd berlini zenetudományi tanulmányai és doktorátusa (a húszas évek óriásainak, egy Abertnak, egy Sachsnak tanítványaként), és nem utolsó sorban elképesztő és sohasem enyhülő tudásszomja alkalmassá is tette arra, hogy mindeme hasznosságokat a felkészültség és professzionalitás igen magas fokán űzze. Az viszont már tanári tehetségét dicséri, hogy ez az örökké siető, izgatottan lelkesedő személyiség tanítványait mindenfajta türelmetlenség nélkül tudta inspirálni, a teljesítmény iránti igényt és tiszteletet beléjük ültetni, hogy mindeközben nem nyomta őket agyon a saját példájával. A születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencia tehát hálás alkalom volt; részint azért, mert egy valóban színes és sokoldalú, közszeretetnek örvendő egyéniség emlékét kellett fölidézni; részint pedig azért, mert – némi jóindulattal – jószerivel minden nálunk művelt zenetudományi témának van köze Bartha Dénes munkásságához.

Komlós Katalin

A kétnapos emlékkonferenciát október 3–4-én rendezte a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság a Régi Zeneakadémián, illetve a Zenetudományi Intézet épületében. A szervezés tulajdonképpeni munkája Vikárius Lászlónak, a Társaság elnökének és Dalos Annának a nevéhez fűződik. A négy félnap előadásai öt nagy témacsoporthoz kapcsolódtak. Ezekből kettő jutott az első, a Régi Zeneakadémián tartott nyitónapra: Bartha munkássága, illetve a régi magyar zene története állt a délelőtti, illetve a délutáni ülésszak középpontjában. A „hivatalos” előadásokat megelőzően Somfai László akadémikus mondott bevezetőt a konferenciához. Somfai – közelmúltban elhunyt feleségével, Révész Dorrittal együtt – korán elnyerte Bartha professzor bizalmát és elismerését, aki még frissen végzett hallgató korukban szerzőtársává fogadta mindkettejüket. Somfai Lászlónak meghatározó mestere volt Bartha Dénes; ha semmi másban, de a Haydn- és a Bartók-téma szeretetében, illetve a világ legjobbjaival való élő kapcsolattartás alapvető fontosságának felismerésében minden bizonnyal az ő örökségét vitte tovább. A mesterének emlékét felidéző bevezetés egyszerre volt szubjektív és megrendült, de józan, sőt „karcos” is, ahogy ezt tőle megszokhattuk.

A tulajdonképpeni előadások sorát Komlós Katalin nyitotta Bartha 1937-es Beethoven-monográfiájának méltatásával. Megmutatta, hogy a könyv legnagyobb és mai szemmel legkorszerűbb erénye magára a zenére koncentráló tárgyszerűsége és a beethoveni zenei nyelv lényeglátó jellemzése. A könyv ráadásul a maga korában újszerűnek számító, izgalmas szempontok sorát veti fel: ilyen C. Ph. E. Bachnak, a „rokokó Lisztnek” Beethovenre gyakorolt hatása, az előadási gyakorlat kérdései, Beethoven orgonista-múltjának méltatása, illetve a Haydn és Beethoven közötti párhuzamok hangsúlyozása. Ezt követően Tari Lujza előadása azzal a Bartha Dénessel foglalkozott, aki pályája első felében a magyar zenetörténet egyik legfelkészültebb és legjelentősebb kutatójának bizonyult. Hangsúlyozta a Pálóczi Ötödfélszáz énekek című gyűjteményének közreadásakor kamatoztatott lenyűgöző tudását, de egyszersmind portrét festett a lelkiismeretes, alapos és hallatlanul szerény emberről is. Kényszerű sorrendcsere miatt, ezt követően a kolozsvári László Ferenc professzor adott élvezetes és gondolatébresztő összefoglalást Mozart egyik „posztbarokk” arcáról: az obligát hangszerkíséretes áriák életművön belüli helyéről, változatos formai megoldásairól, jellemzően alkalmi funkciójáról. Majd a délelőtt alaptémájára visszatérve Kelemen Éva rajzolt igen plasztikus képet a dokumentumok tükrében Bartha első magyarországi kenyérkereső foglalkozásáról, könyvtárosi tevékenységéről „I. osztályú segédtiszt”-ként „a X. fizetési osztályban”, a Gyűjteményegyetem tudományos segédszemélyzetének tagjaként. A délelőtti ülés zárásaként Breuer János ismertette azt a hatalmas lexikográfiai munkát, amelyet Bartha a Szabolcsi-Tóth-féle zenei lexikon 60-as évekbeli új kiadása során végzett; a szövevényes történet a kor kultúrpolitikai viszonyairól is érdekfeszítő beszámolóval szolgált.

László Ferenc

A konferencia délután a régi magyar zene történetének témájával folytatódott. Kiss Gábor előadása a késő-középkori miserepertoár tonális változatainak kérdéseivel foglalkozott, különös figyelmet fordítva a szükségképpen merevebb teoretikus kategóriák és a flexibilisebb zenei gyakorlat ellentmondásaira, illetve egy Bartha által kiadott késő középkori kódex adataira. Király Péter kissé szkeptikus végkicsengésű, de annál precízebb és józanabb előadása a Mátyás király és Aragóniai Beatrix esküvőjére vonatkozó, régebb óta ismert adatok kíméletlen forráskritikájával arra figyelmeztetett, hogy az adatok – köztük zenei természeti adatok – közül nem mindegyik feltétlenül hiteles, amit a kutatás eddig annak tartott. Bali János a nagyszebeni Bruckenthal-múzeumban őrzött reneszánsz furulyákkal kapcsolatos kutatásairól számolt be. A négy furulya jelentőségét az adja, hogy a régi Magyarország területén egyedülállóak; Bali a részletes ismertetésen túl a hangszerek készítőjére vonatkozóan is új és meggyőző hipotézissel szolhált. Ferenczi Ilona, a 17. század végi híres Vietoris-féle tabulatúrás könyv tudományos közreadója az annak idején a könyv kötéstáblájából kifejtett szlovák egyházi énekek apropóján nagyon fontos, és ma különösen kényesnek számító kérdést feszegetett: tudniillik azt, hogy megfelelő súllyal, illetve szemlélettel tárgyaljuk-e a régi Magyarország zenetörténetén belül a nem magyar, hanem más népek – nemzetiségek – kultúrájához tartozó zenei anyagokat. Ugyanis nem minden magyar, amit a középkorban hungarusnak hívtak; s Ferenczi rámutatott arra, hogy „a helyes történelmi értékelés ma is gondot okoz – nemcsak határainkon kívül”. Gilányi Gabriella egy izgalmas egyházzenei kutatási terület kérdéseibe nyújtott betekintést, a 17–18. századi, tehát a tridenti zsinatot követő késő gregorián ének, a cantus romanus magyarországi terjedését, az egyházi központok nemzetközi kapcsolatait, a nálunk használt változatokat vizsgálta egy friss forráskutatás alapján. A nap utolsó előadása Ittzés Mihály beszámolója volt a kecskeméti Református Kollégium egy 1774-es és egy 1837-es keltezésű kollégiumi dalgyűjteményének jelentőségéről, illetve készülő összehasonlító értékeléséről.

Az első napot záró dalestről és a konferencia második napjának előadásairól külön számolok be.

Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: Egy nagy tudós hagyatéka (II.)