A Concerto Budapest online koncertje Perényi Miklóssal
2021.01.31.

Letűnt korszakokban a hangversenyeknek még nem volt olyan megcsontosodott dramaturgiájuk, mint ma. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Megesett, hogy ugyanazon a koncerten hallott a közönség kamarazenét és szimfonikus darabokat, vagy szóló zongorakompozíciót és versenyművet. Az est, melyről az alábbi bekezdésekben szó esik, a hajdani gyakorlatot idézte a zenehallgató emlékezetébe.

A Concerto Budapest és a Keller Vonósnégyes szólaltatta meg romantikus szerzők műveit a Zeneakadémián – az esemény középponti művész-személyisége mégis Perényi Miklós volt, akit mind a koncert első részét kitöltő Schubert-darab, a kétcsellós C-dúr vonósötös (D. 956 – 1828), mind az estet berekesztő Schumann-kompozíció, az a-moll csellóverseny (op. 129 – 1850) előadásában hallottunk. És persze Keller András, aki nemcsak a Schubert-kvintettben játszotta az 1. hegedű szólamát (2. hegedű: Környei Zsófia, brácsa: Homoki Gábor, cselló: Fenyő László), de a zenekart is vezényelte a második részben, melynek élén a csellóverseny előtt Wagner Siegfried-idillje (WWV 103 –1869) hangzott fel. Különlegesen szép és költői műsor, amelyben két érzelemgazdag, szenvedélyes mű között éppen ama komponista jóvoltából szolgált kontraszttal a béke és szelídség szigete, akinek színpadi életműve alighanem a legtöbb elementáris indulatnak ad hangot az egész zenetörténetben.

Perényi Miklós
Perényi Miklós
A vonósötös előadása magától értődő volt és spontán, miközben a zenélés minden gesztusát a megfontoltság és megtervezettség benyomását keltő, igényes kidolgozás jellemezte. Ez önmagában is ellentmondásos és megmagyarázhatatlan – és ilyen volt az egész tolmácsolás. Modernnek hatott és régiesnek egyszerre, ugyanakkor időtlennek is. Mindháromnak? Úgy tetszik, igen. Modern volt, mert eszköztelen és kimódolatlan, egyszersmind azonban régies, mert a művészeket hallgatva minduntalan olyan emlékek ködlöttek fel, amelyekben a Végh Sándorra jellemző zenei szellem megnyilatkozásai szerepelnek. És időtlen, mert valamiképpen az egész előadás „lebegett”, a mű legfontosabb tulajdonságát, a transzcendenciát állítva előtérbe. Keller András, Perényi Miklós és a három másik, hozzájuk hasonlóan teljes hangszeres és szellemi készenlétben játszó, kiváló muzsikus újra és újra önkéntelenül is arra figyelmeztette a zenehallgatót, amit persze régóta tudunk, de az effajta, lényegre mutató előadások mindig nyomatékosítják: hogy Schubertnek számos világi, hangszeres műve szakrális atmoszférájú. Olyan darabokról van szó, amelyeknek amúgy sem címében, sem témavilágában nem fedezhetünk fel vallásos utalást. Ezt az átszellemültséget és emelkedettséget az előadás elsősorban a nyitótételben és az azt követő Adagióban éreztette, hogy azután a Scherzo és a finálé feszességgel, intenzív hangsúlyokkal, erős sodrással, délceg temperamentummal és egyfajta „kamarazenei szimfonizmussal” szegezzen székhez. Azzal az érzéssel hallgathattuk a tolmácsolást, hogy a mű kivételes, nagy előadásainak egyikével találkoztunk.

Béke, puha színek, kamarazenei gesztusvilág, játékosság, ártatlanság, szelídség – ezekkel a szavakkal jellemezhetjük Keller András vezénylését és a Concerto Budapest játékát a Siegfried-idillben. Tiszta, átszellemült előadás volt ez is, akár az első részben a Schubert-kvintetté – és nagyon fontos vonásaként érvényesült a kiszenekari faktúra áttetsző jellege, a transzparencia, amely mindvégig meghatározta az együttes megszólalásmódját. Tartalmas vonóshangzás, sok világos szín, igényesen kidolgozott fúvós szólók sora tette ünnepivé a tolmácsolás színvonalát.

Perényi Miklós ugyanazzal a magától értődő természetességgel szólaltatta meg Schumann Csellóversenyét, amellyel a Schubert-kvintettben játszotta szólamát. A hetvenhárom éves művész muzsikálását hallgatva újra és újra rácsodálkozunk arra a tökéletességre, amely hangszeres technikáját ennyi év után változatlanul jellemzi: a hangminőség és az intonáció makulátlan, a vonókezelés könnyed – hatvannégy évvel az első önálló koncert után ma is minden változatlanul és hiánytalanul Perényi rendelkezésére áll ahhoz, hogy hangszerén énekeljen és beszéljen. Ezt is teszi: játékát mindvégig a csellószólam vokális/parlandós értelmezése jellemezte, az a spontán módon megvalósuló törekvés, amely mindenfajta esztétikai elméletalkotás spekulatív háttere nélkül, természetes gesztussal tölti meg lélekkel és humanizálja az eszközt, jelen esetben a fa hangszerkorpuszt húrokkal és vonóval. A hangszer úgy működött, mintha a játékos kezeinek meghosszabbítása, lényének kiterjesztése volna: Perényi Miklós, mint már oly sokszor, ezúttal is eggyé vált csellójával.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2021. január 23.