Beszélgetés Takács Gézával
2021.02.07.

Az elmúlt évben nagy váltás volt az életében: a Pesti Magyar Színháztól átigazolt Pintér Béla társulatához. Most éppen Vácon próbál a megújult Dunakanyar Színházban, a Liliomfi címszerepét játssza, ahol a darabot a barát és alkotótárs Horváth János Antal rendezi. Ez most még belefér Takács Géza életébe. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Amikor beszélgetünk, éppen a Liliomfi próbájáról jött. Nehéz lehet úgy dolgozni, hogy kétséges, lesz-e bemutató.
 
Takács Géza: Velem szerencsére még nem történt ilyen, hiszen ősszel nézők előtt volt bemutatónk a Pintér Béla és Társulatánál, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Vácon most más a helyzet, február 13-án, úgy tűnik, nem lesz premier. Nehéz teljes intenzitással úgy próbálni, mintha minden olyan lenne, mint máskor, miközben nem az. Hogy nem lesz visszajelzése ennek a nagy készülődésnek. Mindig növeli a koncentrációt a próbákon, ha tudja az ember, hogy három nap múlva jönnek a nézők. Én nagyon szeretem ezt a folyamatot, ezeket a heteket a színházban, most azonban mindez másképpen alakul. Nem csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amelyben mindenki elmondja, hogy most mitől nehéz: nyilván az, és persze mindenkinek másképp. Én bizakodó vagyok, mert jó volt látni ősszel, hogy milyen lelkes a közönség. Megmaradt bennem az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők, már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.
 
Takács Géza a Pintér Béla és Társulata Vérvörös Törtfehér Méregzöld című előadásában
Takács Géza a Pintér Béla és Társulata Vérvörös Törtfehér Méregzöld című előadásában
R: Jókor jött a társulatváltás? A körülmények nem igazán ideálisak.
 
TG: Két közhelyet is mondhatnék válaszul, miközben mind a kettő igaz. Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata.
 
Az nem titkolt akarata volt Zalán Jánoséknak, hogy ifjúsági színházat szeretnének létrehozni. Minden évben volt egy-két olyan bemutató, ami nem ebbe a vonalba tartozott, és ezek hiába sikerültek bárhogy, mostohagyerekek maradtak. Kevés volt a néző, levették őket. Amikor én odakerültem, azt láttam, hogy sokféle, kísérletező, még azt is megkockáztatom, művészi műhelymunka folyt. Ez volt Őze Áron utolsó igazgatói éve. De utána is minden évadban volt egy-egy olyan előadás, ami miatt érdemes volt maradni. Tehát nem az történt, hogy sok éven át szomorkodtam, de tény, hogy már éreztem némi fásultságot, fáradtságot. Voltak napok, amikor két előadást játszottunk, de voltak kollégák, akik heti tízet, ami nagyon megterhelő fizikailag és lelkileg is.
 
R: Nyilván voltak fontos szerepei. Amikor odaszerződött, például Mihályt játszotta a Forgách András írta Holdvilág és utasában.
 
TG: Az jó társulati munka volt, három évig játszottuk. Igazából a vezetőváltásnál veszített a pozíciójából. Vagy A konyha, amit Lengyel Ferenc rendezett, szintén jó közösségi munka volt, és nagyon fontos is számomra, mert olyan előadás volt, amit „túl kell élni”, tehát sokat kivett az emberből. Az ilyeneket nagyon kedvelem. Vagy ott volt a Gulliver, a Folytassa, Ciceró!, csak hogy megemlítsek még néhányat. 
 
Takács Géza a Folytassa, Ciceró! című előadásban
Takács Géza a Folytassa, Ciceró! című előadásban
Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz. Nagyon jó élményekkel zártam ezt a két hónapot, mert a körülmények miatt egyelőre ennyiről beszélhetünk. Ez a fajta színház nagyon hiányzott, és örülök, hogy részt vehetek benne. Még vár rám két szerepátvétel ebben az évadban, remélem, hogy lesz is rá lehetőség.
 
R: Kaposvárról indult, ott végezte az egyetemet, utána leszerződtette a színház. Az a hiányérzet, igény, amit megfogalmazott, magyarázható az onnan hozott szemléletmóddal? 
 
TG: Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. Amikor elkezdtünk színpadon játszani - már arról a néhány évről beszélek, amit ott töltöttem az egyetem után -, a próbák végére mindig összeállt valami, amitől biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy előadások után nem volt izgulás, jól sikerült-e az aznapi, valahogy minden egyértelmű volt. Lassan már tíz éve, de az érzések megmaradtak bennem, onnantól kezdve, hogy az ember belépett a színházba, a portás félmosolyán keresztül a büfén át a fodrásztártól a színpadig, az este, az utána következő beszélgetések. Mindehhez hozzájárult egy nagyon nyugodt kisváros, ahol lépten-nyomon fölismertek, tehát ez az egész csomag nekem valahogy nagyon bejött. Ez már a vége volt annak a legendás időszaknak, amiből én még kaptam egy kicsit. Azokból az emberekből is, akik még ott voltak és azt érezték, hogy van egy új generáció, akiknek mindezt tovább lehet adni, és nem fukarkodtak vele. Hogy nevesítsük, Babarczy László, Mohácsi János, Znamenák István, Keszég László, Kelemen József, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Balikó Tamás, és persze az elméleti tanárok is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, voltak közös programok, és az egész úgy szervesült az ottani létbe, hogy nem lehetett elkülöníteni, hogy most órára megyünk be vagy csak abba a világba, ami ott van. Jó kaposvári színésznek lenni, soha nem éreztem, hogy bárki irigye lenne a másik sikerének vagy tudásának. 
 
Takács Géza a Gulliver című előadásban
Takács Géza a Gulliver című előadásban 
R: Mi az, amit onnan hozott életszemléletben, gondolkodásmódban?
 
TG: Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból - hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.
 
R: Volt egy beszélgetése Proics Lillával 2012-ben, amelyben úgy fogalmazott a színház általános helyzetét tekintve, hogy nem érdekli, ami magán kívül áll „a színházi működésben, vezetésben, mert már csak az idegeskedés, ami ezzel jár, annyi energiát elvenne, amennyit én nem akarok ilyesmire áldozni.” Sok minden megváltozott azóta.
 
TG: Emlékszem a beszélgetésre, ezt akkor egy nyugodt vidéki városban, jó színházban, kiváló kollégákkal dolgozó pályakezdő színész mondta, szerintem más is így gondolta volna. Egészen más időket élünk, egyre fojtogatóbb a légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt. Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház.

Takács Géza a Rumini című előadásban
Takács Géza a Rumini című előadásban
Ömlik az olcsó szenny, azok vannak színpadon, akik már régen nem színészek, vagy soha nem is voltak azok. Azok meg nem jutnak szóhoz, akiknek kellene, mert mondtak valamit, amit nem visel el a rendszer. Vagy egyszerűen csalódtak, elfáradtak, kiégtek. Szerencsére én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valami olyasmit kellett volna csinálnom, ami teljesen idegen tőlem. A nagy baj ott kezdődik, amikor valaki meg akarja győzni a másikat saját igazáról, miközben nem az érvek döntenek, hanem a mögötte lévő hatalmi háttér.
 
R: A Pintér Béla és Társulata előadásai erősen közéleti, politikai megközelítésűek, használják az aktuálpolitika történéseit is. Mennyire dolga ez a színháznak?
 
TG: Mindenkor ez volt a feladata. Pintér Béla darabjai azokat a nehéz kérdéseket fogalmazzák meg, amikkel naponta szembesülünk. Nagyon érzékeny dolgokra világítanak rá, amiken átsiklanak az emberek, nem igazán foglalkoznak vele. Legyen szó emberi kapcsolatokról, politikai, közéleti kérdésekről. A jó színházból úgy jön el a néző, hogy megértett valami fontosat. Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő.