Az utóbbi években, olyan zenekarok repertoáralakítása nyomán, mint a Nemzeti Filharmonikusok vagy a Concerto Budapest, megfigyelhető a törekvés, hogy muzsikusaink nagyobb kanállal merítsenek a magyar zeneirodalomból. Az ilyesféle elhatározás persze egybevág a kultúrpolitika akaratával is, amely nyomán az olyan kismesterek, mint Mosonyi Mihály, Farkas Ferenc vagy Járdányi Pál jelentősége nagyobbnak tetszik a valósnál. A lemaradás persze létezik: a magyar klasszikus zenei közönség nagy része számára az Új Zenei Stúdió tagjai, de Ligeti György és Kurtág György is felfedezetlen életművet jelentenek, nem beszélve a nagy generációk közé szoruló, vagy a nagy generációk mögött nem látszó, jobb hírnévre érdemes szerzőkről, mint Lajtha László vagy Veress Sándor. Van tehát mit hallgatni, de a világ persze nem arrafelé halad, hogy időnk is legyen az efféle „hiányosságok” pótlására.

 

Varga Gilbert

A Pannon Filharmonikusok a Müpában hangversenyezett A magyar kultúra napján, a program összeállításában a művészeti vezetők több szempontot érvényesítettek: szólaljon meg ritkaság és sláger, klasszikus repertoárdarab és ősbemutató is. A koncertet Varga Gilbert vezényelte, aki a Londonba emigrált magyar hegedűművész, Varga Tibor fiaként született hatvankilenc éve, októberben pedig a magyar állampolgárságot is megkapta.

 

A zsdanovi kultúrpolitika elől Svájcig menekülő, ott új otthonra találó Veress Sándoré (1907–1992) a jobb sorsra érdemes életművek közé tartozik. Threnos című gyászzenéje Bartók Béla emlékére készült 1945-ben: a szerző első alkotói korszakát és benne a későromantika utóízét, de főként a modernséget képviselő művet a Pannon Filharmonikus egyetlen hömpölygő folyamként vázolta fel az élő közvetítésen is átsütő energiával. A szűk negyedórás alkotás lényege, spiritualitásának esszenciája éppen ez a gyászában is erős lendületű sodrás. Érdekes adalék, hogy Veress egyike azon szerzőknek, akik számára Bartók életműve nem meghaladhatatlan előd vagy bénító nagyság volt, hanem továbbélő forrás.

 

Maga Bartók jött ezután, kreatív ereje és intellektusa teljében 1939-ből: a Paul Sachernek írt Divertimento révén. Panaszkodni nem tudok az előadás miatt. A háromtételes alkotásban a magyar keserves és a mozarti üdeség kettőssége, az ősiség megnyugvás-élménye és a modern fenyegetettség, a gigantikus hangfürtökben leomló háború előképe teremt páratlan kontrasztot. Átéléssel és átélhetően játszott a Pannon Filharmonikusok együttese, különösen a középső tétel, a Molto adagio kegyetlen mélysége ragadott meg. Hiányoltam azonban a harmadik tétel cigányos hegedűszólójából azt az édes kellemet, amely égetővé teszi az egész darabban fel-felbukkanó tragikus felhangot, amelytől mély, megmagyarázhatatlan nosztalgia támad a magyar emberben (talán nem is csak a magyarban), és amelynek zeneisége talán még ma is „az anyatejjel jön”.

 

Bogányi Tibor és Varga Gilbert

Nem mentek messze zeneszerzőért a második félidőben a pécsiek: a PFZ hegedűművésze, Bánfalvi Zoltán csellóra és zenekarra írt Capricciójának ősbemutatóját hallottuk. A zenekar nem először tűz a műsorára művet Bánfalvitól, s reméljük, nem is utoljára. A dolog ugyanis a műfaj régi gyakorlatát idézi, amikor a zeneszerzés még nem volt miszticizált, megközelíthetetlen, az előadóművészettől teljesen különvált foglalatosság. Ez szerintem önmagában is üdvözlendő, és a műfaj elevenségét erősíti. A Capriccio „derék” alkotás – ha szabad még ezt a szót használni. Nem fordítja ki a sarkából a zeneirodalmat, de nem is kell neki; amúgy is túl sokszor és túl sok alkotásnak tulajdonítanak ilyesféle jelentőséget, s lám, mégsem változik semmi. Nyelvében John Williams vagy Rózsa Miklós zenei világával rokon, ami egyébként – ha tetszik, ha nem – korunk szimfonikus köznyelve, mindenki számára érthető dialektusa. Bogányi Tibor újra egykori hangszerén, a csellón játszott, igen mutatós és fület gyönyörködtető szólókat – kiválóan, teszem hozzá rögtön. Ritkán vállalkozik karmester hasonlóra. A cseleszta és a fafúvók jól csengő szólói mágikus atmoszférát teremtettek. A komponista a kísérő jegyzetek szerint kislánya álmaiból szőtte a zeneművet, s ha ez így van, a gyermeknek különösen mesés álmai lehetnek.

 

Végül a Galántai táncok zárta az estet, amely alighanem az egyik legnépszerűbb Kodály-opusz. Tud a magyar vigadni! – üzente a zenemű, amely Galánta zenés-táncos dicsőségének, s ama bizonyos Mihók prímás bandájának állít emléket. Habár némi ború itt is akad, mint oly sok nemzeti művünkben, ebben is ott van a bomlás, a végesség érzete: afelől dönteni, hogy a Galántai táncok fináléjának elhangolt akkordjaival a trianoni diktátum okán, a paraszti kultúra pusztulása miatt vagy a Monarchia aranykorának elmúlása felett panaszkodik a szerző, a hallgató feladata. Varga Gilbert pálcájának intésére a zenekar kirobbanó erővel muzsikált, a végén kopogtak a vonók a kottatartókon: volt mire büszkének lenni.