Bogdán Zsolt nemcsak elmondja Bartis Attila elbeszéléseit (egészen pontosan ötöt), hanem megérzékíti a tüneményes meséket, testet ad a mondatoknak, s miközben látszólag belefeledkezik a történetmondásba, finom iróniával el is tartja magától a matériát, időről időre kommentárt fűz hozzá, apró cselekvésekkel, visszafogott gesztusokkal, még visszafogottabb mimikával. 

 

Kedély, bölcsesség, csillámló irónia, a viszonyokon felülemelkedni képes derű, bújócskázó humor, az elmondottakkal való azonosulás hatja át beszédmódját. 

 

Minden mozdulatával szituációt teremt. Néha épphogy csak jelzi gesztusaival a novellákba sűrített cselekvéseket. Drámai elemekkel dúsítja a szikár, ám egyébként végtelenül gazdag epikát. Nem hűvös távolságtartással szemléli a textust, hanem in statu nascendi, gyönyörködik benne. 

 

Belehelyezkedik Bartis Attila világába, s ott jól érzi magát. Mert ez a világ láthatólag az ő világa is, az emblematikus kolozsvári színészé, aki mélyen átéli és átérzi a viharos erdélyi történelmet. A história ostoba vargabetűit. Az elnyomó rezsimeket, amiket túl kellett élni, megőrizve bennük az egyéniség autonómiáját, integritását. A harcmodort arról, hogyan lehet megalkuvás nélkül embernek maradni, minden körülmények között.    

 

Sallangmentes epikai tónusban mondja a gyönyörűséges, furmányos logikájú történeteket. Szabadon szárnyal a hang, a szellem, a játékban a legjobb mégis az a történelmi irónia, ami Bartis minden mondatából árad, s amit könnyed eleganciával tolmácsol Bogdán. Érett novellisztika találkozik itt érett színészettel.  

 

A színpadkép egyszerű, de hatásos. (A díszletet is az előadó-rendező, Bogdán Zsolt tervezte.) Kékes, hajnali derengésben látjuk egy ember sziluettjét; tücsökciripelés, madárfütty, kutyaugatás, egy madárka éneke, egy elhúzó repülőgép dübörgése – többnyire ezek a hangok keretezik az epizódokat is. Aztán kivilágosodik a színpad, s látjuk az intim tér tárgyait: néhány földbe szúrt faágat, gallyat, pár kockakövet, s egy kopott, hatalmas szekrényt, nyitott ajtókkal, amelyekre a novellák címét írták föl krétával. 

 

Minden tárgy konkrét és metaforikus jelentésű lesz az előadásban. Bogdán könnyedén, mintegy mellékesen eljátszadozik velük, s közben, ugyancsak mintegy mellékesen, végtelen áradással mondja a történeteit. Akárha egy végtelenített monodrámát látnánk, ám mindez persze igazi epika, amelynek benső, rejtett történéseit minuciózus részletességgel, ám nagyvonalú lazasággal játssza el és hozza napvilágra a színész. A bársonyos hang, a tűnődő meditáció, a könnyű hunyorítások, a leheletnyi mosolyok forrasztják egységbe a különleges világot, amelyet Bartis Attila anno papírra vetett.

 

Bogdán színpadi jelenlétében az a legvarázslatosabb, ahogy pusztán a hangjával, a mimikájával átlibben egyik szituációból a másikba, egyik alakból a következőbe, villanásnyi időre megteremtve egy-egy figurát, akár egy mondaton belül is. És látjuk a basáskodó, behízelgő modorú, részeges tanácselnököt, a különös észjárású furfangos vendéglőst, a hazafias frázisokat pufogtató besúgót s a többieket.   

 

Bartis Attila megidézett művei (Károly, Engelhard, Bohumil, A vámos és az Úristen, A magyar nyelv rövid története) hosszú évtizedeket ölelnek át, nemzedékek történelmét sűrítik egy-egy kimerevített időpillanatba. Hol a múlt század húszas éveiben járunk, hol a század közepén, hol már a közelebbi hetvenes években. A novellák gazdagon szerteágazó cselekvésekről tudósítanak, ugyanakkor rendkívül szűkszavúak; az író bátran él a drámai sűrítés és a kihagyásos dramaturgia eszközeivel. Előadójuk professzionális módon elemzi a mondatokon belüli történéseket, s olykor csak nüansznyi módon, egy-egy hunyorítással vagy csönddel ad nyomatékot nekik.

 

Az előadás szövegeit Bogdán Zsolt válogatta, s ő is rendezte a takarékosan kivitelezett, hatásos és élvezetes produkciót. A válogatás koncepciózusnak bizonyul, megteremtődik az epizódok gondolati kohéziója. Egy óra húsz perc, mégis minden megtörténik a szövegben s az előadásban: tragédiák és vérbő, nevetésre fakasztó jelenetek, mélységek és magasságok, perlekedés az úristennel s a világmindenséggel, és újra meg újra az emberi tartás, a humánum győzelme a sokszor elviselhetetlennek látszó viszonyok fölött.

 

Az online felvétel a Gyulai Várszínház tavaly augusztusi bemutatóján készült, s hűen adja vissza egy forró drámaiságú színházi este hangulatát, miliőjét. A jó minőségű videó jótékonyan őrizte meg a közönség reakcióit, a hangsúlyokat, a gondosan adagolt verbális és gesztikus poénokat.

 

Bogdán Zsoltot utoljára A velencei kalmár kolozsvári előadásában láthattam Shylockként, s még korábban a Julius Caesar címszerepében. A két, formátumos alakítás más-más eszközökkel, de valamiképpen mégis ugyanazzal a szikár szenvedéllyel szólalt meg, mint most a bartisi epika. Ezúttal is sűrű drámai jelenlétre csodálkozhattunk rá: egy nagy színész átváltozásaira.