Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BENN VAGYUNK A VÍZBEN

Gimesi Dóra: Emma csöndje / Kolibri Színház
2021. jan. 25.
Kék meg zöld víz alatti lények úsznak egy anyai ösztönökkel bíró, narancsszín polip körül, s egy kétszer félórás bábjáték során felismerjük, benn vagyunk a vízben, benn, a problémák közepében, a gyermeki mássággal járó konfliktusoktól kezdve a mikroműanyagokkal terhelt óceán gondjainak felismeréséig. GABNAI KATALIN KRITKÁJA.
Pár évvel ezelőtt meghívásos drámapályázatot írt ki a Kolibri Színház, s azt Gimesi Dóra nyerte meg, ezzel a hét éven felülieknek ajánlott darabjával. A Horváth Péter dramaturgiai segítségével, Kuthy Ágnes rendezésében létrejött produkció premierjét 2020 tavaszára, majd őszére tűzték ki, de a pandémia miatt csak most tudott megvalósulni, s most is „csak” online változatban. A Kolibri-produkciók mindegyike élő zenés játék, s a muzsikát nem lehet eléggé köszönni és egyben rögtön javasolni is, minden gyermekközönségnek játszó társulat számára. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Novák János mint igazgató, elég sok darabnak volt már a rendezője, még több játékhoz írt zenét, most azonban – méltánylandó vezetői nagyvonalúsággal – Sáry Bánkot kérte fel zeneszerzőnek, s jól tette. Már az első percekben érzékelhető, hogy ami most hallható, az valami más, mint az eddigiek. Az érdekes, kreatív muzsika megszólaltatásában Bornai Szilveszterrel együtt a társulat tagjai is részt vesznek, Kecskeméti Gábor irányításával. 
 
Nem véletlenül tettem idézőjelbe a „csak” szót, az online forma említésekor. Több technikai gonddal – s egyelőre a nézők számára is kevesebb örömmel – jár az, mint a közönség előtti előadás. Így előfordulhat, hogy a Michac Gábor által tervezett látvány könnyebben lesz élvezhető és értelmezhető, s a Nemes Zsófia által készített koreográfia észlelhetőbbnek mutatkozik majd élőben. A szereplők nagyon sokfélék, a történet is igen összetett, a megoldandó problémák pedig oly mértékben halmozódnak, hogy a cselekmény tervezettsége, a játék „készítettsége” hamar feltűnővé válik, s olykor jobban kiütközik a kelleténél. Meglehet, segíthet ezen pár rendezői és tervezői döntés a továbbiakban. 
 
Miről is van szó? Van egy hét éves lányka, Emma (Alexics Rita), akit az ő tengerbiológus szülei sem hallottak megszólalni négy éves koráig, s aki ma sem szeret csevegni, noha okos és kiváló memóriájú. Papa (Bodnár Zoltán) és Mama (Megyes Melinda), jóravaló értelmiségi szülők, akik észreveszik, hogy baj van az iskolában, Emma szenved a számára túl erős hanghatásoktól, s nem igényli az osztálytársai társaságát. A mézes jósággal puhatolózó pszichológus bácsi remek dolgot ajánl neki: „Mi lenne, ha nem járnál iskolába?” Hát, jó lenne, gondolja Emma, akinek a kényszeresen megszámolt idő, vagyis az eltelt két hét, három nap és tíz perc pont elég volt az iskolából, s ettől kezdve még nagyobb érdeklődéssel követi szülei állatmentő munkáját, s az óriás akváriumba gyógyulásra terelt tengeri lények életét. Könnyedén társalog Malvinnal (Tisza Bea), a gyönyörűen mozgatott, frissen műtött polippal, érti a narvál, a rája, a fehér cápa meg a lamantin közlendőjét.  Rájön, hogy a kis kardszárnyú delfin, aki elvesztette a mamáját, „nem tud rendesen beszélni”, ezért a kislány jelnyelvi kurzust szervez a víz alatti birodalom lakói számára. (A jelnyelv, vagyis a jelelés gyakorlata – Gyevi-Bíró Eszter konzultánsi segítségének köszönhetően – tényleg megjelenik az előadásban.)
 
A bontakozó történetet alapja tehát az, hogy van egy Asperger szindrómás kislány, akinek gondjai vannak az iskolában. Ez egy. Erre épül a második problémaréteg, hogy ez a jelentős mássággal élő kislány a környezetszennyezés miatt megnyomorodott élőlények társaságába kerül. Ez kettő. Mindez megfejelődik még a hátrányos helyzet, jelen esetben az átmeneti beszédképtelenség egyik változatával. Ez három, s már szinte ráadás. Aztán, ahogy az egy valamire való meséhez illik, a betegek meggyógyulnak, a félősök fölbátorodnak, s Emma rövidke monológgal visszatér az iskolába. 
 
Gimesi Dóra biztosra megy. Jól sejti, hogy kevesen merik majd megkérdőjelezni ezt a cselekményt, hisz tele van jósággal és figyelemfelhívással. Magam sem merem ezt megtenni, mert végeláthatatlan vitákba bonyolódnánk egy mese belső igazságának és logikai rendjének boncolgatása során. (Többször kiadtak egy gyerekkönyvet nálunk is, aminek egyik oldalán pingvinek és eszkimók jókedvű, közös csapatát rajzolta le a grafikus.) Így tehát nem kérdezek rá sem a közös akváriumban tartott, igen sokféle állatra, sem a kisebb, csupán táplálékként szereplő halat eledelként osztogató műveletre. Az is látszik, hogy a szerző utánajárt az autizmus jelenségeinek, meri ábrázolni, hogy nem könnyű az élet Emmával. A fájdalommal idézett nevelői mondat („Te, antiszociális kis bestia!”) azonban még egy verbatim előadásban is megzizegtetné a biztosítékot. De bizonyára több nyelvre is lefordítják majd, s lesz piaca ennek az erősen véleményes, kortársi skandináv mesének. 
 
Üdítő pillanat, amikor a csuklyás, zöld munkaruhában játszó bábmozgatók egyetlen mozdulattal lehúzzák a cipzárjukat, s egyszeriben csíkos trikós gyerekekké válnak. Növelné talán a többi jelenet felfoghatóságát, ha a tengeri lényeket magasban úsztató játékosok arcán nem csupán a most „divatos” maszk lenne, hanem valami könnyű, zöld takarás fedné az erősen világló arcokat. Most tudniillik nem lehet érzékelni az uszonyosok érzelmeit. Hiába mozgatják őket terv szerint, mivel nincs „arcuk”, a néző nem tud szabadulni a mozgatók fedetlen arcától. 
 
S nem eléggé megoldott a főszereplő kislány kettős megjelentetése. Alexics Rita, mint egyéb alkalmakkor, most is jó, s bátran játssza a kényszeres kislány merevségét is, de nincs kitalálva, hogy mit kezdjen saját maga fura, s tulajdonképpen fölöslegesnek tűnő báb alakjával. Nagyobb gond, hogy ez a báb leányka technikailag hasonló szerkezeti elven működik, mint a tengerlakó gerincesek. Az a központi, kék gömbforma viszont, ami a halak rendkívül szép, hullámzó mozgását lehetővé teszi, a kevéssé vonzó kislányfigura gyöngy-pocakjaként inkább csak idegenkedő csodálkozásra késztet. Vagy arra kellene gondolnunk, hogy ez a kék bolygót jelentő központi golyóbis mindenkiben a mi védendő földünket jelenti, s Emma személyében nekünk nem egy Föld-anyácska, hanem egy Föld-leányka jutott? Hát… nem tudom. 
 
Fotók: Albert Kinga. A képek forrása: Kolibri Színház
Fotók: Albert Kinga. A képek forrása: Kolibri Színház
Tagadhatatlanul szép viszont a főhős öngyógyító megvilágosodása, miszerint: Én értem egyedül, mi van, nekem kell tehát elmondanom, hogy mi történik éppen, akkor is, ha zsivajfóbiám van, akkor is, ha utálok beszélni. Szólnom kell. „Egyedül Emma képes megérteni a delfint, de ahhoz, hogy segíthessen, muszáj másokkal is megértetnie, mi a baj. Ehhez pedig le kell győznie önmagát…” – mondja az előadás szórólapja.  
 
Be kell valljam, elég későn jöttem rá, hogy ez a báb, ez a kemény arcú, copfos kislány meg a mondandója honnét is olyan ismerős, s ezt az előadás javára kell írjam. Jó, hogy Greta Thunberg sokak által vitatott, erős drámaisággal bíró élete nincs erősebben kibontva a játékban. Tájékozottabb felnőttek hamarabb felszisszennek majd, hogy ó, hát ez az a kislány, akit a híradókban emlegetnek, s meg tudják nevezni az itt fülvédővel jelzett, hiperakuzis nevű, auditív túlérzékenységet is. Sokan emlékeznek arra is, hogy Greta nyilvánosságot kedvelő, opera-énekesnő édesanyja és producer édesapja miként vezették kislányukat a nagyvilág elé, lényegében beáldozva őt az életünk, az emberiség nagyfontosságú ügyének érdekében. 
 
Viszont nem elképzelhetetlen, hogy a közönség gyerekei közül nem egynek lesz fontos élménye ez az előadás. Egyik esetleg delfint akar gyógyítani, a másik elkezd jelnyelvet tanulni, hogy barátkozni tudjon a házbeli néma fiúval, a harmadik meg biológus lesz, mert az, hogy a polipoknak három „szíve” van, mégis csak fantasztikus. Hát nem?  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek