Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen – feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről
2021.01.22.

Gazdátlanul kóborló katonaló ér egy budai telefonfülkéhez. Bedugja fejét az üveg nélküli ablakon, tétovázik, majd enni kezdi a szélfútta telefonkönyvet. Később őt is horpadt tálakba sarabolják, s viszik az óvóhelyekre. Még meleg. Éhhalál ellen lesz, gyerekeknek. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Képek, érzetek, adatok és történetek sorakoznak ebben a régóta kéziratként lapuló könyvben, amely egy madárcsontú asszony hetvenöt évvel ezelőtti följegyzéseit tartalmazza. Kassai Margit, fényképésznek tanult banktisztviselő, férjének tett ígéretéhez híven, megpróbál életben maradni. Férje, Tolnai György valahol munkaszolgálaton.1944-ben vagyunk, amikor „elcsillagosodnak a dolgok”, s „a pontos hazajárás, csillagviselés vagy nem viselés, egyáltalán lét és nemlét kérdése házmestereken és házparancsnokokon múlik”. Keresztény zsidók és zsidó zsidók nem lakhatnak együtt egy lakásban, így Kassaiék sem maradhatnak a lányukkal, aki – más lehetőség híján – a Nemzetközi Vöröskereszt által működtetett gyermekmenhelyeknél jelentkezik titkos munkára. A szétszórtan működő csecsemő- és gyermekotthonokban sok felnőtt is keresett és talált menedéket.


A magyarországi protestáns egyházak védnöksége alatt, 1942-ben alakult meg a Jó Pásztor Bizottság. Ebben a bizottságban, 1944 nyarán lett Sztehlo Gábor – a naplóban mindig nagybetűvel írott Nagytiszteletű Úr – feladata a megkeresztelt zsidó gyerekek mentése. „Kiskas”, ahogy becézték, még otthon, a csillagos házban szervezett „óvoda” idején vette észre, hogy jól boldogul a gyerekekkel. Ösztöneire hagyatkozva kezd dolgozni itt is. Nünükének becézett, lelkialkatban rá igen hasonlító, óvónő édesanyja, és mind morózusabbá váló, 73 éves édesapja közben hol itt, hol ott tudja meghúzni magát. Csúcsélményük a Bérc utcai villa, ahol 14 öreg fekszik a priccseken egy szobában, de tisztaság van, és van mit enni.

Mert később aztán nincs mit enni, és az otthonokba is alig jut ellátmány. Az elosztóhelyek megközelítése veszélyes, de Margit sokszor vállalja a beszerzést, mert ilyenkor megcsapja a „szabadulásszag”. Később aztán víz sincs, pedig a gyerekek egy része nem tartja a székletét, s víz kell a mosáshoz, ha mosakodásra nem is telik. Jönnek a tetvek, rájuk kövesül a sáros-koszos, többrétegű „ostromdressz”, és három hónapig hajmosás sincsen. Sötét van, nyirkos minden, használat előtt a gyufát is szárítgatni kell a sütőben. És közben vigyázni kell a gyerekekre, akik éhesen, betegen, visítva és veszekedve, várják az ismeretlen békét, figyelnek a mesére, és zokognak a szüleik után. „Eleinte nagyon sokat izgattam magam, és bőgtem, amikor a gyerekek az anyjuk után sírtak, de aztán megszoktam, mint egy ápolónő a vért.” A rábízottak hamar megérzik benne a hiteles embert, ő pedig képes figyelni rájuk. „Palkó utálja a nagyanyját és a nagynénjét, és mondhatom, ennél jogosabban nem utált még gyerek felnőttet.” Tartania kell a lelket másokban, amikor a németek robbantanak, amikor a nyilasok rémuralma tart, és amikor jönnek az oroszok, „és lőnek, és lőnek, és lőnek, és megint lőnek, és még mindig lőnek, és már rég megevett a fene mindenkit, és ők még mindig lőnek”.

Az emlékezés a kezdeti események összefoglalójával kezdődik, majd 1945. február 11-től formailag is naplóvá válik. Az első bejegyzés: „Olvasni október 22-én olvastam utoljára, tehát közel négy hónapja.” Ez az az idő, amikor már senkinek nincs órája, s amikor katonák hulláival és halott szomszédokkal vannak tele a rommá lőtt budai utcák. Teljes a káosz, új világ jön. Kassai Margit gondolkodását jól jellemzi az az epizód, amikor a Szabadság című napilap február 10-i számával való találkozásáról számol be: „Hangban, színvonalban pontosan ugyanolyan, mint a Virradat volt, csak a színe más.” A Nagytiszteletű Úr a megmaradt gyerekekért küld, s elviteti őket a Völgy utca 19-be. A gondozónőket nem tudja tovább segíteni. Ami eddig volt, azt „csak” ki kellett bírni. Ami most van, az átláthatatlan. Most, mikor már nem kell senki után futkosni, most kapja el „Kiskast” a mély depresszió.

Fényképezőgépe rég eltűnt, írásban rögzíti a képeket, amiket kényszerű vánszorgásai során tár elé a város. „A törmelék közt néha furcsa holmik. Egy helyen hanyagul szétszórt zongorabillentyűk a sárban, magát a zongorát sehol se látom. Nem is hiszed, milyen szomorú és értelmetlen dolog egy ilyen magányos billentyű az elsárgult szélével.” Március 6-án értesül arról, hogy munkaszolgálatra vitt férje él, bár egyelőre kórházban van, Bukarestben. Lassan-lassan megindul az élet, és Kassai Margit 1945. május 10-én lezárja a kézírásos naplót. Később legépeli. Férjével Franciaországba, majd Torontóba költözik, ott születik leánya, Frances. Tolnai Györgyöt munkája Egyiptomba, majd Alexandriába rendeli, felesége 1959-ben már egyedül tér vissza leányával Torontóba, s attól kezdve külön élnek.

A kék-fekete betűs, 271 oldalas kéziratot valamikor a hetvenes évek elején vette meg a Szabó Ervin Könyvtár, 4000.- Ft-ért. A beadó neve: „Kassai”. A könyvtár Budapest Gyűjteményében 2009-ben találta meg Kunt Gergely, aki hallatlan érzékenységgel és példamutató történészi gondossággal rendezte sajtó alá, jegyzeteket készítve és terjedelmes, még a szóhasználatra is figyelő, gazdag tanulmányt írva a kötethez. Hulák Heléna lektori, Schmal Alexandra szerkesztői és Tomka Eszter korrektori munkája méltón szolgálja a fontos dokumentumot. A beadott kéziratnak nem volt címe, a nyilvántartás során kapta a Naplójegyzetek, 1944/45 jelölést. A könyv mostani címe talán megtévesztő lehet sokaknak, mert Sztehlo Gábort nevét olvasva ma már mindenki az 1945 után létrejött, s majd öt éven át működő „örömváros”, a Gaudiopolis nevezetű gyermekállamra gondol. De itt még nem erről, hanem az azt megelőző, óriási embermentő akcióról van szó. Ismert és ismeretlen emberek heroikus erőfeszítéseiről szóló, tényszerű leírás ez. Főszereplője pedig az embertelen hónapok történéseinek rögzítője, maga a „közlő”, egy sokak támaszává váló, varázslatos személyiségű asszony, akinek kiváló szeme, erős önuralma és életmentő humora volt.

„Kénytelen voltam észrevenni, hogy a férfiak mennyivel idegesebbek, és mennyivel rosszabbul bírják a permanens életveszélyt, mint a nők. Érdekel a sorsuk!” – jegyzi meg, nem egyszer. Vagy kiszúr magának egy lakótársat, s azt mondja: „A nő érdekes valaki.” Valami akkor érdekes számunkra, hogyha a jelenség egy részét ismerjük, értjük, ám más része még ismeretlen számunkra. Nos, Kassai Margit, vagyis „Kiskas”, ahogy osztálytársai és férje is becézték, sok mindent „ismert”. Tanult gép- és gyorsírást, volt fényképészinas, írt és olvasott németül, angolul és franciául, s úgy beszélte és írta a magyart, hogy az ma is élő, eleven próza. Különös ízt ad ennek a drámai levélmonológnak, hogy egyetlen egy embernek, a visszavárt férjének írta, abban a reményben, hogy ha az életben marad, majd elolvassa egyszer. „Sajnos, csak poszthumusz naplóval szolgálhatok, legalábbis nagy részben. Naponta mindent azon frissiben feljegyezni csak az ostrom utolsó napjaiban kezdtem, és így sok apró részlet elvész számodra, amikért azért kár, mert igazibbá tették volna az egészet, és nem lenne ilyen irodalomízű…”

Csak hát Kassai Margit nem tud nem irodalmat írni. A pontos kifejezés igénye szüli míves, képes beszédét, amit hol egy megtalált jelző, hol egy jó ritmusban befejezett mondat díszít. Könnyed, vagy éppen lélegzetelállító tárgyilagossággal ír, paraszthajszálon múló életekről mesélve. Elemi erejű iróniája, poentírozó készsége a mélypontok közelében is sérthetetlen, kemény lelket mutat. „S ha valaki megkérdezné, hogy mi a sírás közvetlen oka (ad analogiam: „halál közvetlen oka”), nem tudnék mást felelni, minthogy undorodom, undorodom és undorodom. …De most már tudom, hogy félelmemben sírtam, és dühömben. Dühömben afelett, hogy így tudok félni.”  Ez az önsajnálattól mentes, ám az „emberszagot” nagyon is jól ismerő írás oda emelhető mind Heltai Jenő, mind Szép Ernő ostromnaplója mellé. S bár nem tanítási céllal íródott, mégis, közelképeket sorjázó, nekünk szóló leckekönyv is ez, nehogy félreértsük a folyton sarjadni kívánó borzalmakat.

A szerző Kanadában született lánya idézte fel a könyv előszavát író Dr. Székely Éva Anikónak, mennyire fontosnak tartotta az édesanyja, hogy az ember a civilizáció legsötétebb időszakában is lelkileg tiszta maradjon. „Evezni kell!” – mondta sokszor a barátainak. „Félni nem félek, csak nagyon-nagyon izgatott vagyok, a gyomrom fel-alá jár, mint a későbbiekben is mindig, valahányszor »szabadulásszagot« érzek.”  Ez a szabadulásszag, vagyis a remény illata, olyan rettentő erős ebben a szépen gondozott, megrendítő könyvben, hogy még nekünk is jut belőle, mára, és a jövőre nézve is.

Szerző:  Tolnainé Kassai Margot,  Cím:  Óvoda az óvóhelyen - feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  423 oldal,  Ár:  4999 Ft,  Sorozat:  Tények és tanúk