Mindig lenyűgöz, hogy milyen képlékennyé válik az idő az amerikai akciófilmek végkifejletében. Elvileg minden másodperc fontos, hiszen pillanatról pillanatra közelebb jutunk az atomkatasztrófához, ám a hős és az antihős ilyenkor még nyugodtan megbeszéli az utóbbi motivációit. Hiszen a tömeggyilkosságnál mégiscsak fontosabb, hogy értsük, mi működteti a gonoszt.
Főleg, ha annak még megvan a maga rációja is (bár ez most is sokszor újrahasznosított közhely), a maga erkölcsi hogyismondjákja. Aztán fél perce marad a hősnek, hogy a mindent elpusztító dróntámadás elől menekülve biztos helyre jusson, ami abban a hatalmas gyárépületben kábé annyira elég, hogy testközelből nézze végig a saját halálát. De kijut, mert az idő és úgy általában a fizika törvényei mellette állnak.
Az okos és a zsigeri akciófilmet épp az különbözteti meg egymástól, hogy mennyire rúgja fel a fizika, ezáltal pedig a hihetőség törvényeit. A Halálos harcmező elvileg sci-fibe oltott akciófilm, így kicsit elnézőbbek lehetnénk vele, ám a dramaturgia bevett fordulatai ettől még ugyanilyen unalmasnak hatnak, hiszen pontosan tudjuk – szinte már lépésről lépésre –, hogy mi következik. Összecsapás, az antihős látszólag győz, a hős utolsó pillanatban magához tér, győz, az antihős beszédet tart, minden elpusztul, a hős megmenekül. És ebben az a legszebb, hogy vannak írók, akik úgy vélik, hogy ebben még van valami izgalmas.
A Halálos harcmező a közeljövőben játszódik, 2036-ban, amikor az ukrán helyzet annyira elmérgesedik, hogy polgárháború tör ki, az új határon természetesen amerikai katonák állomásoznak békefenntartóként, és természetesen van egy hadúr, Viktor Koval, aki mindent tönkre akar tenni, mindent ellenőriz, s közben még az atomrakéták indítókódjait is meg akarja szerezni. Mert akkor végre övé lesz a hatalom.
 Jelenetek a filmből |
Hősünk, Thomas Harp hadnagy (Damson Idris) drónpilóta, aki a film legelején egy akció során, amelyben már katonai robotokat is bevetnek, felülbírálja a feletteseit. Ám a hadbíróság elmarad, viszont a döntése felkelti a hadsereg szuperandroidjának, a még csak prototípusként, teljes álca alatt dolgozó Leo századosnak (Anthony Mackie) a figyelmét. Aki ránézésre teljesen ember, viszont megvan a maga sajátos logikája ahhoz, hogy megoldja a cseppet sem bonyolult helyzetet. Ami esetünkben azt jelenti, hogy a fordulatok érdekében minden szálat jól összekuszálnak.
Ha a film képes lenne valódi izgalmakat ébreszteni, akkor talán feszült figyelemmel követnénk a „ki kivel van és valójában mit akar” játékot, ám itt egy ponton túl olyan érdektelenné válik mindez, hogy beérjük azzal, hogy Leo milyen változatos módon aprítja az ellent. Miközben Harp – súlyt adva a történéseknek – lelkiismeretes rezonőrként hoz fel különféle morális és egyéb szempontokat. Mert hiszen épp ez a cél, és ezért is vezényelték Leo mellé: drónpilótaként (vagyis messzi mérföldekről harcol) végre a tűzkeresztségben érezze meg, hogy mit is jelent valójában a járulékos veszteség, vagyis a civil – és nem civil – élet. Mennyiben más a számtan, ha konkrét emberek életéről kell dönteni. Ha valami azt súgja a kedves olvasónak, hogy végül csillagos ötössel fejezi be a tanulmányait, akkor bizony már mindent tud a film eszmei üzenetéről.
 A képek forrása: MAFAB |
Elvileg a Marvel-univerzumban Sólyomként ismert Anthony Mackie kellene, hogy elvigye a hátán a filmet, ám igazából csak azt jegyezhetjük fel a neve mellé, hogy már majdnem olyan jól tud csücsöríteni, mint Bruce Willis közvetlenül a világvége előtt. Damson Idris bár jól hozza a gyarlóbb, tévelygőbb humán faktort, sajnos elvész a közhelyes érzelmekben: morális kiborulásai, „jellemfejlődése” inkább illusztrációként hatnak, semmint drámai alakításnak. Látványban viszont, és valljuk be, igazából ez az egyetlen mozgatórugója a hasonló zsánerű moziknak, igazából jó közepes: nincsenek benne bántó melléfogások, de nem is sziporkázik. A robotok meggyőzőek, a számítógépes trükkök is a helyükön vannak. Talán csak annak örülhetünk (?) felhőtlenül, hogy Budapest jól hozza a lepusztult, háború dúlta ukrán-orosz várost. És annak, hogy az új politikai korrektség jegyében mindkét hőst színesbőrű színész alakítja. Szerencsére (?) van időnk a kétórányi játékidő közben, hogy ezeknek az apró örömöknek is hódoljunk.
Még azt sem mondhatnám, hogy olyan sok múlt volna Mikael Hafström rendezőn, akinek többek között a jól összerakott, szintén old school akciófilmet, a Szupercellát és a színes-szagos történelmi thrillert, drámát, a Sanghajt köszönhetjük. Ha csak ebből a moziból indulok ki, akkor a hatvanéves svéd direktor rutinos iparos, aki szinte elbújik a film mögött, nem csinál semmi bántót, de nem is tesz hozzá semmi eredetit a filmhez. Nincs meg az a halvány plusz, ami a már említett két filmben, vagy az Anthony Hopkinsszal felálló A rítusban még úgy-ahogy fellelhető volt. Ez kérem, hamisítatlan középszer, tucatízű szórakozás. De néha ezzel is be lehet érni.