A mandalóri 1-2. évad
2021.01.19.

A mandalóri az első Star Wars-produkció talán az Egy új remény óta, amelyet egyöntetű rajongás övez. Nem véletlenül. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Hollywoodot kisgömböcként felfaló, a Pixart, a Marvelt, a Foxot és persze a Lucasfilmet is felvásároló Disney alatt mintha a kármentések történetévé alakult volna át a Star Wars. Már legelső lépésükként is a nosztalgiavonatot durrantották be, és az első Csillagok háborúját pontról pontra fénymásoló Az ébredő Erővel kárpótolták azokat, akik csalódtak George Lucas előzménytrilógiájában. Majd lehetőséget adtak a műfajokat fonákjára fordító Rian Johnsonnak, aki, mit ad isten, a Star Wars-mitológiát is kiforgatta az alapjaiból (amúgy ötletesen), és a kockázatkerülést nagyipari szinten űző Disney azóta is ennek a következményeit nyögi. Először a Skywalker korával akarták helyrebillenteni az egyensúlyt az Erőben, amely immár a Jedi visszatért másolta pontról pontra (ötlettelenül), de ez inkább a visszájára sült el: azok is fanyalogtak rajta, akik utálták, és azok is, akik imádták Az utolsó Jediket.
 

És itt jön a képbe A mandalóri, amelynek nem csupán a Disney frissen indult streamingplatformjára kellett feliratkoztatnia a hitüket vesztett rajongókat, hanem újra lelkesedést önteni beléjük a messzi-messzi galaxis iránt. Ezt pedig maximális sikerrel abszolválta is az első élőszereplős Star Wars-sorozat - legalábbis ott, ahol elindult a Disney+; ahol nem, ott maradt a házi téka, így lett A mandalóri 2020 legtöbbször letorrentezett sorozata. Az új trilógiából levonták a tanulságot, miszerint merészen újítani ugyanúgy nem lehet, mint hervadtan nosztalgiázni, és inkább a középúton gyalogoltak végig. A mandalóri hozott is újdonságot meg nem is, és úgy keverte újra a lapokat, hogy szolidan, de azért izgalmas legyen a leosztás: ismerős arcokat lássunk, de kicsit más környezetben. Hogy a címszereplőről a rajongásig szeretett fejvadászra, Boba Fettre gondoljunk, de kiderüljön, népének másik fejvadászát tisztelhetjük benne; az internetet túlzás nélkül felrobbantó, mémszerűen cuki Bébi Yodáról nem is beszélve.
 
Az időközben a Disney kedvenc házi rendezőjévé előlépett Jon Favreau (A dzsungel könyve, Az oroszlánkirály) legjobb húzása alighanem az volt, hogy olyannak képzelte el A mandalórit, amilyennek Lucas eredetileg a Star Warst: űrwesternnek. Ha a Csillagok háborúja annak idején a harmincas évek filléres Flash Gordon űrszériáját keresztezte a westernekkel és a szamurájfilmekkel (az Egy új remény tulajdonképpen egy Kuroszava-film, A rejtett erőd nem is annyira rejtett remake-je), akkor A mandalóri is hasonló forrásból merített, és A sógun orgyilkosának műfajfrissítő párosát, a Japánt egy hároméves apróság társaságában keresztülkaszaboló rónin történetét vette alapul a sztoikus bérgyilkos és a tapsifülű jedikölyök kalandjaihoz.
 
És ezzel mindjárt messzire is szaladt a Star Wars fő csapásirányát kijelölő Skywalker-szappanoperától, amelyben mindig a galaxis megmentése a tét, egy bolygórobbantó Halálcsillagot kell kilőni, és kusza rokoni szálak fűzik össze a hőseinket. A mandalóriban ezzel szemben üdítően alacsonyak a tétek, rendre azon viccelődnek, hogy a Halálcsillagokat össze lehet keverni, annyi volt már belőlük, és a mandalóriai fejvadász olyan magányos antihős, akit Luke Skywalker helyett inkább Clint Eastwood névtelen spagettiwestern-hőséhez fűznek hasonlóságok. A sztori pedig végre nem egy kiválasztott fejlődéstörténetéről szól, hanem a kiválasztottak árnyékában, a pórnép közt éldegélő fejvadászról, aki a Skywalkerekhez hasonlóan szintén apakomplexusos árva, de nem a szüleihez fűződő viszonyát kell rendeznie, hanem gondoskodó pótapává válnia egy másik árva védelmében.
 

Favreau azt is felismerte, hogy a kisképernyőre nem kell nagy sztori, mert azok a Star Wars-mitológiában úgyis önismétlőek. A rajongók legnagyobb vágya úgyis az, hogy minél több időt töltsenek el a csodásan sokszínű galaxisban, amin egy mozifilm természetéből fakadóan csak átvágtat – elvégre a Star Warsban mindig is a Tatuin kantinjainak űrlénykavalkádja volt a legvonzóbb a lézerkardpárbajok és az ijesztően szuszogó Darth Vader mellett. A mandalóri a maga epizodikus történetmesélésével pont erre kínál lehetőséget, amelytől ugyan kissé tét nélkülivé válik a sorozat, hiszen sokáig csak a hős újabb és újabb mellékküldetéseit nézzük, amikben új páncélt, kiegészítőt vagy információt szerez, vagy megment egy helyi közösséget a Birodalomtól, ugyanakkor a világépítést olyan alapossággal végezheti, ahogy azt a Star Wars-filmek régóta nem képesek. Lehet, hogy a presztízstévé korában szokatlannak hat ez a fajta történetmesélés, ám az mégsem ódivatú, mert tökéletesen passzol a videojáték-logikához, amelyben újabb és újabb mellékküldetéseket kell végrehajtani, páncélt és képességet fejleszteni, társakat szerezni stb., mielőtt sor kerül az ún. boss fightra, ez pedig a régi Star Wars-játékokból amúgy is előszeretettel inspirálódó sorozat nézőinek kellemesen ismerős lehet.
 
A második évad is a történetvezetés terén tette a legnagyobb előrelépést: több olyan epizód is született, amelynek aktuális küldetése megállta a helyét önálló történetként is, de a bevetéssel a Mandalóri és Grogu (Bébi Yoda becsületes neve) pótapa-fia kapcsolatát is mélyítette és előrevitte. Ugyanakkor a folytatás mutatta meg ennek a sorozatformának a korlátait is, az évad elejét ugyanis megint a könnyed kalandokra szánták, és csak a második félidőben pörgették tovább a fő történetet, ami az első évad befejezése után kicsit megakasztotta a sztori sodrását, és a befejezésre rámutatott: ebben a formátumban a részek nem mindig adnak ki egy nagyobb egészt.
 
A második évad összességében összeszedettebb, kerekebb, izgalmasabb volt, mint az első, és ez annak köszönhető, hogy úgy tudták emelni a sorozatban a téteket, hogy továbbra is földközelben tartották azokat. Néha azért érezni a spórolást, mint amikor az űrcirkáló vezérlőtermében kisképernyőn nézik hőseink a lézerkardos kaszabolást, ahelyett, hogy élőben mutatnák, de A mandalóri egyre ügyesebben teremti meg tévén is a mozifilmes hatást. George Lucas régóta szeretett volna élőszereplős Star Wars-sorozatot készíteni, de nem tudták a látványt összehozni tévés költségvetésből. A helyzetet egy technológiai újítás oldotta meg, amely során „élőben”, egy LED-falra vetítik a színészek mögé az aktuális helyszíneket, így egy stúdióban le tudják forgatni az egész sorozatot, és nem kell féléveket várni arra, hogy a speciáliseffekt-mesterek kiszínezzék a zöld háttér előtt felvett jeleneteket.
 
A második évad a mandalóri mitológiát is érdekfeszítően szőtte tovább a Sötét Szablyával és Mandalór visszafoglalásának belengetésével, de a sorozat középpontját továbbra is a fejvadász és az erőszenzitív kiskölyök különleges kapcsolata adja, amely úgy is rendkívül érzelemtelített, hogy az egyiküknek az arcát nem látjuk, a másiknak pedig a szavát nem halljuk (szinte) soha. Pompásan szórakoztató antihőst látni a Star Warsban, aki a háta közepére se kívánja a kiválasztottságot, és aki nem akar mást, csak megmenteni örökbefogadott fiát a midikloriánt kutató, nácisan gonosz birodalmi tudósoktól. Ez a pimasz beszédpozíció pedig frissen tartja annyira a sorozatot, hogy a kisebb hibákat el lehessen nézni neki: az elalibizett főgonoszt, a szorult helyzetek deus ex machinaszerű feloldását, és legfőképp azt, hogy a Zsivány Egyesben már valamennyire feltérképezett morális szürkezónába A mandalóri az adottságai ellenére (bérgyilkos főhős, az aktuális hatalom mibenlététől függetlenül rendre kizsákmányolt pórnép perspektívája) sem mer vagy akar bemerészkedni.
 
Favreau sorozata kétségkívül biztonsági játék, de van egy hatalmas előnye az új trilógiával szemben: egyelőre nem hibázott. Amennyi feszültséget ki lehet ebből a mesevilágból hozni, azt kicsiholja, miközben a felfedezés örömét nyújtja a rajongóknak. A mandalóri, ha nem is a Star Wars-univerzum megváltója, mint aminek az új trilógia bukása nyomán sokan kikiáltották, de nem is kell annak lennie: a gémergeneráció esti meséjét így is tehetségesen mondja fel.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található. 
Szerző: Soós Tamás