Berecz Mihály koncertje / Müpa Home Live
2021.01.21.

Hogy számít-e az évek száma Bach műveinek előadásakor, abban nem vagyok biztos. Azt hiszem, a nagyszerűségre éppúgy esélye van a fiatal művésznek, mint az idősebbnek. Berecz Mihály a Goldberg-variációkkal lépett fel. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Mindezidáig kerültem, hogy online közvetítésben hallgatott koncertről írjak. Pedig akadtak szép számmal kiváló hangversenyek, amelyek megérdemlik a komoly kritikai figyelmet, de nem szerettem volna „nagyítóüveggel hallgatni”, ahogy a hang közvetítéssel érkezik hozzám – mikrofonba be, hangmérnöki pulton, streaming-szolgáltatón át, hangszórón ki –, az elevenségéből okvetlenül is veszítve valamit. Nem is beszélve arról, hogy közönség nélkül játszani a legtöbb zenész számára áldatlan állapot, pedig annyira mégsem idegen gyakorlat, hiszen a rádió hőskorában a legnagyobbak is rendszeresen befáradtak a rádióstúdiókba játszani. (Hogy a lemezkészítésről ne is beszéljünk!) Ma viszont lépten-nyomon hallom, s szívből megértem, hogy nehezebb összeszedni így az energiákat. Nota bene: még a siket Beethovent is odafordították a tapsnak.
 
Berecz Mihály
Berecz Mihály
Nem írtam tehát közvetítésről, most mégis ilyenre adom a fejem. Nem tudtam ugyanis elmenni amellett, hogy a húszas évei első felében járó Berecz Mihály a teljes Goldberg-variációkat műsorra tűzte az MVM-sorozatban, január 12-én a Müpában. A fiatal zongoraművésznek több fellépését hallottam már: volt, hogy kifejezetten megragadott, de volt olyan is, amikor annyira azért nem. Játékának csiszoltságát egyszerre tiszteltem és a megtermékenyítő özönvizek gátjának tekintettem. Amikor Beethoven-zongoraversenyt játszott, arra gondoltam: ezt ennyire szépen Beethoven sosem játszaná! Amikor Schubertet, arra, hogy Schubert sosem volt ennyire normális! Mély muzikalitása, alapossága, a nagy mesterek iránt tanúsított alázata azonban megfogott, ahogyan az is, hogy sokszor olyan megoldásokkal élt, amelyek kisebb heuréka-élményt jelentettek a legismertebb művekben is.
 
A Goldberg-variációk rendkívüli népszerűségével most nem untatnám az olvasókat (megtettem már korábban, egy másik interpretációról írva), a 30 variációból álló gyűjteményről legyen elég annyi: nem könnyű annak, aki hozzányúl. Talán nem kell pokolra menni hozzá, vagy legalábbis a liszti, romantikus értelemben nem, de a bachi tökéletességű szerkesztés mindenestől összeszedett előadót kíván, s ez éppolyan nehéz. Mondhatnánk, hogy ehhez meg kell érni, de hogy az évek száma számítana-e Bach műveinek előadásakor, abban már nem vagyok biztos. Azt hiszem, a nagyszerűségre éppúgy esélye van a fiatal művésznek, mint a tapasztaltabbnak.
 
Berecz Mihály játékát hallva okvetlenül felmerültek bennem azok a kérdések, amelyek – alaposságát ismerve – talán őt is foglalkoztatták: hűség a korhoz, a műhöz, a stílushoz. A 7. variáció szokatlanul gyors tempójával a csembaló kopogós hangszínét kívánta előállítani, méghozzá sikerrel. A kecses, gyönyörű ívekkel kanyarodó 9. variáció viszont a modern zongorahang szépségét hirdette. Aligha volt olyan belső szólam a variációsorozatban, amelyet a felkészülés során nem ízlelgetett önmagában is a zongoraművész, s hogy Berecz Mihály a polifon szövet mindegyik szólamát képes egyszerre és gyönyörűen „elénekelni”, gyakran a kiválóság magját adta. A 13. variáció grazioso-gyengédsége a mű iránti gyöngéd szeretetről tanúskodott, a játékos, giocoso karakterű tételekben (például a 20. és a 29. variációban, vagy a 28. tavaszi zsongásában) pedig Berecz lubickolt, a hallgató legnagyobb örömére. Technikai felkészültségét az olyan különösen nehéz részekben csillogtatta meg, mint a 23. és a 27. variáció kétszólamú menetei, amelyek bizonyára könnyebben játszhatók a kétmanuálos csembalón.
 
A legnagyobb hatást az az ifjúi lendület tette rám, amely az élénk, arabeszk-szerű tételeket csillogó, szédítő utazássá, némely andante vagy adagio szakaszt pedig álmodozóvá varázsolt. Érdekes, mert kevésszer szoktunk Bachra fiatalemberként gondolni, pedig a karakter állandóan megjelenik a zenéjében. Berecz Mihály előadásában a 25. variációról rögtön Chopin jutott eszembe, de nem a vékony testalkat és a keskeny arcvonások hasonlósága miatt. A lengyel zeneszerző egy ízben asztronómushoz hasonlította Bachot, magát pedig az emberi szív kifejezőjének nevezte. Ebben a variációban – és ilyen előadásban – a két szerep összeért.
 
Nehéz egy élő koncertközvetítésről írni, a ciklust körré formáló, záró Aria után viszont biztos voltam benne, hogy erről muszáj. A zongoraművész végül olyan természetesen, olyan folyékonyan, olyan szabadon játszotta el az imának is beillő 2x32 ütemet, ahogy azt ritkán hallani. A megtermékenyítő özönvizekről akkor még nem fogalmaztam meg a fentebbi allegóriát, pedig éppen akkor szakadt át az a gát. Csak ennyit karcoltam a jegyzetfüzetbe: várom, hogy személyesen is hallhassam.
Szerző: Csabai Máté
Időpont:  2021. január 12.,  Helyszín:  Müpa Home Live