Hasonlóan szürreális lelkesítő ajánlót írni egy olyan kiállításhoz, amely – erről saját szememmel is meggyőződhettem – gazdag és mélyen átgondolt kurátori válogatással ad teljes keresztmetszetet a szeretnivaló életműről, ám túlontúl valószínű, hogy néhány kiválasztotton kívül senki nem fogja így, egyben látni. Kárpótlást nyújthat a múzeum és az Asztali beszélgetések sorozat videója, ahol művészettörténészek, barátok és pályatársak vallanak közvetlen stílusban egy-egy általuk választott alkotásról. A szükséghelyzetben erősen ajánlott ennek megtekintése, mert a sokféle megközelítés nyomán valóban értékes szempontokkal és információkkal gazdagodik a virtuális látogató. A tárlat sorsa – az alkotó személyétől függetlenül – újraértelmezi a művészetfogyasztáshoz és -közvetítéshez kapcsolódó szokásainkat és sztereotípiáinkat is, sőt, akár az alkotás célját és értelmét is. 

 

Konok Tamásnak ez utóbbi kérdésben egyértelmű álláspontja volt. „A festészetnek nem az a feladata, hogy a látványt utánozza, hanem az, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye” azaz „…a kreativitás a világmindenség alkotójának utánzása”. Szavai nyomán kijelenthetjük: aki megtagadja, elfojtja vagy szimplán elhanyagolja a saját kreativitását, az voltaképpen megöli Istent. Ennél nagyobb bűn pedig aligha létezik, mindegy, hogy egy asztalláb megfaragásában, egy jó magyaróra megtartásában, a világ dolgainak igazításában, vagy egy jó lecsó elkészítésében ölt testet a kreativitás – szemben a kívülről diktált sablon-megoldásokkal. 

 

A világ folyásán, és benne a saját szerepünkön muszáj gondolkodni – Konok Tamás következetes életműve erre példa. Végletekig elvont képeinek kozmikus nyugalommal párosuló lírai eleganciája annak az embernek a harmóniáját tükrözi, aki nem bújik el a kényelmetlen kérdések elől, és nem gyötri magát a hiábavalóság meddő érzésével sem. Konok Tamás kellemes személyisége, amit minden méltatója és ismerőse kiemel, talán ennek a megnyugtató gyakorlatnak is köszönhető: a világ szövedékének felfejtésére irányuló türelmes munkának. Vagy pont fordítva: személyisége tette képessé rá, hogy a 20., sőt 21. század végtelen lehetőségeinek sorából határozott irányt válasszon, melyet minden ortodox dogmatizmus, kényszeres terápiás ismétlés nélkül, irigylésre méltó következetességgel követett.

 

Abban, hogy – megint csak őt magát idézve – a dionüszoszi zabolátlansággal szemben az apollói utat, a klasszikus szépség és egyensúly kutatását válassza a kibillent, folyton mozgásban lévő világban, nyilván szerepet játszott családi háttere, a generációkra visszanyúló művészi és polgári hagyomány. Dédapja, id. Sándy Gyula Felvidéken élő és alkotó romantikus festő volt. Nagyapja, Sándy Gyula neve manapság sokszor szóba kerül, ő volt az építésze az épp felújítás alatt álló Széll Kálmán téri Postapalotának. A látványosan historizáló épület korának jellegzetes darabja, nem megy szembe az akkori trendekkel, mégis összetéveszthetetlenül egyedi, és kifinomult formaérzékről tanúskodik. Édesapja id. Konok Tamás amatőrből profivá vált haditudósító fotográfus, aki elsőként fényképezett Magyarországon színes filmre. A család történetét nemrég mutatta be közös kiállításon a Műcsarnok Sándy/Konok – Metszéspontok című kiállítása. 

 

Ahogy azonban Fabényi Júlia, a Ludwig múzeum igazgatója a korábban említett videóban kiemeli, Konok Tamás életműve azért is különösen értékes, mert a családi örökséget és saját szuverén világát képes volt tisztán kortárs művészetté szintetizálni. E munka eredményei az összetéveszthetetlen Konok-művek, amelyek az ötvenes és hatvanas évek útkeresése után – amiből a Ludwig tárlata szintén bemutatja a jellegzetes darabokat – az egész életművet jellemzik. Az 1959-ben Párizsban letelepült művész itthon Bernáth Aurél osztályában tanult. A kezdeti figurális festészettől fokozatosan jutott el – nem utolsó sorban a nemzetközi irányzatokkal megismerkedve – saját, szuverén hangjáig, melyben az idő, a mozgás és a tér transzcendens összefüggései válnak láthatóvá a művészettörténeti besorolás szerint a geometrikus absztrakció irányzatához tartozó vásznain. Képeinek hatását legtalálóbban mégis egy író, a virtuális tárlatvezetésen szintén megszólaló Spiró György fogalmazza meg: „vonalaktól, négyszögektől, vonalkázástól megrendülni nem magától értetődő”. Szélsőségesen elvont képeinek érzelmi hatása, lírai konstruktivizmusa minden bizonnyal annak köszönhető, hogy  gondolatai analitikus eredményét mindig erőteljesen festői formában közli: geometrikus formákat, kalligrafikus jelekre emlékeztető vonalstruktúrákat ábrázoló képein az emberi kéz munkája – apró esetlegességek, a vonalvastagságok finom játéka, a hátterek textúrája – egyértelműen dekódolható, sőt egyenrangú főszereplő a felületek formák és vonalak kompozíciós játékában.

 

Hogy a játék fogalmának idézése mennyire nem szentségtörés Konok Tamás oevre-jével kapcsolatban, arra bizonyíték a kiállítás legszomorúbban árva két terme, ahol a művésznek Vásárhelyi Tamás biológussal közös, 2019 nyarán a Deák 17 Galériában nyílt Tér–mozgás–játék című interaktív múzeumpedagógiai kamarakiállításának darabjai lennének kipróbálhatók. Az egyensúly fogalmát körbejáró, mozgó és mozgatható művek minden korosztály számára érthetővé teszik/tennék, mire keresett választ Konok Tamás festészete. Szintén a kereső művész gondolkodásába enged bepillantást a Konok Tamás kisméretű vázlataiból és grafikáiból, az ún. Mikroludiumokból összeállított gazdag válogatás, mely a budapesti Bibliamúzeumban volt látható 2015-ben. 

 

A szándéka szerint a művész 90. születésnapját köszöntő életmű-kiállítás a címét az egyik műtől kölcsönözte: Vers l’infini, azaz „a végtelen felé”. A finom vonalak és kényes egyensúlyok mértéktartó mestere talán már megkapta a választ az őt egész életében foglalkoztató kérdésre.