Revizor: Nagyon szabálytalanul alakult a pályád; másfelé ment volna, ha elvégzed a színművészeti főiskolát? 

 

Nagy Mari: Egészen biztos, de én Kaposváron nőttem föl: én voltam a nagylány a szomszéd faluból. Ez meghatározta azt, ahogyan a színházat és a világot láttam. Ekkor zajlott a kaposvári színház legizgalmasabb időszaka. Más színházi előadásokat nem is láttam ekkoriban, talán a Vígszínházba mentünk egyszer az osztállyal megnézni a Bernarda Alba házát. Azt világosan tudtam, hogy színész akarok lenni, de a főiskola hiányát nem éreztem. Nem is mentem sokszor felvételizni; egyszer érettségi után, és még egyszer, amikor Lázár Kati rábeszélt, hogy menjek el. Azt mondta, jó lesz az, sokfélét tanítanak ott. Kerényi Imre volt a vizsgáztató az első rostán, akkor én már gyakorlatos színész voltam. Elmondatott velem mindent, aztán megkérdezte, hogy „tényleg, maga gyakorlatos színész Kaposváron?” „Akkor menjen vissza – mondta –, legyen ott színész”. Felültem a vonatra, hazamentem. És pontosan tudtam, hogy jól döntöttem.

 

 

NM: A fantasztikus társaság. Ott volt például Donáth Péter, a díszlettervező, Eörsi Istvánt pedig jó volt hallgatni, hogy most ne a rendezőket mondjam. Mámorító volt a nyolcvanas években, hogy van egy hely, ahol szabadon lehet gondolkozni és beszélni. Nagyon jó szellemi közösség, műhely működött ott, különleges figurákkal minden színházi szakmából, és emiatt igazán izgalmas előadások születtek.

 

 

NM: Annyi volt a különbség, hogy engem nem négy, hanem nyolc év alatt vettek végleges színészi állományba. Utólag tudatosult bennem, hogy én nem úgy lettem színész, hogy a tehetségem miatt kiválasztottak, hanem én választottam ki magamnak a színházat, mert azt akartam csinálni.

 

 

NM: Nem tudom, hogy volt-e bennem. Ahogy eleinte dolgoztam, ahhoz képest a hályogkovács tudományos fokozat. Nem emlékszem, hogyan játszottam el viszonylag nagy szerepeket huszonévesen, mert egyáltalán nem tudtam, mit csinálok, csak csináltam. Semmilyen előképzettségem nem volt, bár Babarczy László mindig nagyon figyelt arra, hogy a csoportos szereplőknek is legyenek tanulós kurzusai. Úgy lehetett előre jutni, hogy a legkisebb szerepből elindulva egyre jobb akartál lenni. Feladatokat kaptál, és érezted, ha nem csinálod meg őket jól, nem mehetsz fel többet a színpadtra, nem kapsz több lehetőséget. Tehát nem az volt, mint a főiskolán, hogy bármi áron színészt csinálnak belőled; itt akkor léphettél tovább, ha megfelelően teljesítetted a feladatot. A mai napig azt érzem, hogy ez a tét.

  

 

NM: Amikor a Rózsavölgyi Szalonban Az őzben játszom Encsy Esztert, előtte mindig iszonyatosan szorongok, hogy nem tudom megcsinálni, a kollégáim pedig nem értik, miért félek, hiszen már sokszor sikerült. Rájöttem, hogy a kezdetektől fogva újra és újra meg kell ugranom ugyanazokat a lépcsőfokokat. Ez az út persze sok réteggel gazdagodott, fejlődéstörténetté változott.

 

És vannak kisebb szerepek is, amikor az ember a Nemzetiben vagy bárhol bemegy tíz percre a színpadra, de a néző nem tudja, hogy tíz percre megy be, azt hiszi, hogy az övé a három felvonás. Mert úgy kell eljátszani azt a tíz percet. Én Kaposváron nagyon megtanultam, hogy mindennek tétje van, mindennek igaznak kell lennie, mert ha nem, akkor az ember elveszíti a hitelességét, az érvényességét. Ezért, ha azt érzem, valami nem jó, agyalok rajta tovább.

 

 

NM: Szeretek leülni a konyhaasztalhoz, megtanulni a szöveget és gondolkodni rajta. Nincsenek meg az A és B pontok, hogy honnan hová. Most az öregasszony szerepeimnél például eszembe jut néhány öregasszony Toponárról, kislánykoromból. Ez nem másolás, mert nem olyannak játszom el őket, amilyenek voltak, hanem megjelenik a fejemben, hogy van ilyen ember, mert ismertem. Akkor könnyebb tovább göngyölíteni az egészet.

 

 

NM: De. Rettenetesen féltem, a félelem nem is elég jó szó erre. Elmentem például a Stúdió K-ba Fodor Tamáshoz, hogy esetleg dolgoznék náluk, ha ő is úgy gondolná. Mondta Tamás, hogy erre most nincs lehetőség, de ismer engem, látott színpadon, és A részleg a kedvenc filmje, amiben játszottam, és szól, ha lesz lehetőség. Szólt is, és az nagyon jó volt. Az Új Színházban Novák Eszternél gyakorlatilag statisztáltam az Üdlakban, asszisztens voltam a Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című darabban, aztán játszottam is benne. Gothár Péter rendezte a Nem félünk a farkastólt a Radnótiban, jöttek a lehetőségek. A kevés életrevalóságom és színházi vágyaim akkor valahogy találkoztak, mert ebben a bizonytalan helyzetben jó emberekkel kerültem össze jó helyeken, és ez kárpótolt, elfeledtette a sok bizonytalanságot. Lehetőséget kaptam tovább vinni, amit elkezdtem.

 

 

NM: Ezt Holl Pista mondta még az Új Színházban, ott ragadt rám. Nem nagyon volt akkor szerepem, nem vagyok igazából beskatulyázható. A negyven körüli időszak amúgy is a legbonyolultabb a színésznők életében, nehéz szerepet találni ebben a korban. Én bármilyen szerepkörben használható vagyok, és szeretem ezt, mert több lehetőséget nyújt. Az egész színművészetből gyerekkorom óta ez izgatott leginkább, hogy „bármi lehetsz, Marika.”

 

R: Hosszabb indulással ugyan, de egyenes ívűnek tűnik a pályád. Még a Nemzeti Színház igazgatóváltása után is maradtál. 

 

NM: Amikor az Új Színházban találkoztunk Alföldi Róberttel, újra éreztem a "kaposvári feelinget", nagyon szerettem vele dolgozni. Aztán a Bárka igazgatója lett, én pedig szerettem volna ott játszani, de teltház volt. Akkor azt mondta, ha megkapja a Nemzetit, mehetek vele én is oda. Megkapta a színházat, és már mindenki arról beszélt, hogy odamegyek, csak én nem tudtam, mert nem találkoztunk Robival. Aztán összefutottunk, és azt mondta: „komolyan gondoltam, Pocok”.

 

Ezzel együtt, amikor bekerültem a Nemzetibe, nagyon megijedtem, mert az én múltammal, ugye mégis… Tudtam, hogy jól gondolkozom a színházról, de hogy a gyakorlatban ezt meg tudom-e mutatni, kérdés volt. Mindig minden a mások véleményén múlik, kiszolgáltatott az ember. Aztán lassan elmúlt a félelem. Fantasztikus évek voltak, és nem túl jó, hogy elmúltak. Amikor nagyon szomorkodtam, akkor mondta a fiam, hogy gondoljak arra, hogy két csodának is a részese lehettem, tovább kell menni. Elhittem neki, igaza volt. Szégyelltem magamat a huszonéves fiam előtt, aki színházat akar csinálni, és ilyesmiben még soha nem vett részt.

 

 

NM: Én még az Új Színházban dolgoztam Vidnyánszky Attilával, és nagyon jó munkakapcsolatunk volt. A Közeleg az időt – amit ő rendezett – nagyon szerettem. Kijártam próbálni Beregszászba, amikor Törőcsik Mari helyett néhányszor játszottam A szarvassá változott fiúban. Miközben utaztam, az járt a fejemben, hogy Kaposvárra megyek. Ez az egész nekem mást jelentett, nem hatalmi játszmát.

 

 

NM: Miközben a szívem szakadt meg, hogy vége lett egy csodálatos időszaknak, jött a másik. A régi kapcsolatok megmaradtak, lettek új barátságok, az ember megtalálja azt, amire szüksége van, ahhoz, hogy ne legyen egyedül, tudjon beszélgetni, közös dolgokról gondolkozni, hatalomtól függetlenül. A színpad fölülír mindent. Igazából soha senki nem kérte tőlem számon Alföldi öt évét. Nekem az fontos, és jó helyen van nálam. És azon igyekszem, hogy a mostani éra is jó helyen legyen nálam. Úgy nem lehet bemenni a színházba a Macskajáték vagy a Médeia próbájára Szász Jánoshoz vagy Eirik Stubøhoz, aki egy csodálatos norvég rendező, hogy nem a darabbal foglalkozol. Ez a dolgod. Amikor valami más belekeveredik, az egész csúnya lesz. Az nem méltó Örkényhez vagy Euripidészhez. A darabok úgyis adják magukat. Nem kell például a Romeo és Júliát valamilyenre rendezni – éppen most próbáljuk –, két ostoba család tragédiája a történet. Nem kell aktualizálni, le van írva. Nem lehet másra kihegyezni, csak arra, hogy hova vezet az értelmezhetetlen gyűlölet.

 

 

NM: Igen, feszíti nagyon az életünket, de ez a jéghegy csúcsa, a probléma jóval mélyebben van. Az nem jó, hogy emberek pillanatok alatt össze tudnak veszni, bármi miatt gyűlölködni tudnak.

 

 

NM: Én május óta folyamatosan dolgozom, bár előadás nincs, hiszen leálltunk. Sem a Nemzetiben, sem a Rózsavölgyiben, sem a Gólemben. Bele lehet bolondulni abba, hogy nem tudjuk, mikor lesz már ennek vége, hogyan lehet életben maradni. Mi még jobb helyzetben vagyunk, mert akinek nincs állandó szerződése, munkája, annak ez halál. Vannak kezdeményezések, hogy segítsünk, de komolyabb védőháló kellene, valami tisztességes szervezett támogatás, mint Ausztriában például. A színészet hosszútávú pálya, ki lehet bírni egy év kihagyást, ha túléled.

 

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.