Mundruczó Kornél: Pieces of a Woman
2021.01.13.

Az igazi gyász lényege, hogy nem akarjuk feldolgozni – állítja Wéber Kata és Mundruczó Kornél új, a Velencei Filmfesztiválról Martin Scorsese segítségével a Netflixre katapultált fájdalom-drámája. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A filmtörténet talán legmegrázóbb egysnittes szülésjelenetével kezdődik Mundruczó Kornél első amerikai filmje, ami e bravúros nyitás hangsúlyossága ellenére nem (csak) a veszteséggel, hanem főleg annak feldolgozásával, a gyásszal és annak lehetetlenségével foglalkozik. A tragikus kimenetelű otthonszülés – ez nem spoiler, hiszen a film ajánlójában is megjelenik – teljes drámaiságának átéléséhez valószínűleg nem árt, ha van már gyereke a nézőnek, hiszen ez esetben helyenként a nézhetetlenségig nehéz követni az eseményeket. A huszonöt perc körüli, vágás nélküli jelenet iszonyat erős felütés, olyan csúcspontja a filmnek, amelyhez intenzitásban semmi sem ér fel utána, és ez egyszerre előny és hátrány: egyből kimozdít bennünket a hétköznapi tevés-vevés ritmusából (ami az otthoni mozizás világában nem mellékes), de a nagy érzelmi amplitúdó után nehéz ráhangolódni a finomabb, halkabb jelzésekre.
 
Minden kedvező előjel ellenére érthetetlenül rosszul sül el egy otthonszülés, aminek köszönhetően „természetes” módon forgácsolódnak szét azok a kapcsolatok, amelyek a születendő gyermeket körülvették volna, valamint előkerül a (jogi és orvosi) felelősség firtatásának a kérdése. Bár tematikusan több tipikus fordulat megjelenik (visszatérő alkoholizmus, mérgező anya-lánya kapcsolat, testvér-feszültség, megcsalás), a film nagy értéke, hogy nem ezek mélyanalízisére, hanem a megélés ábrázolására fókuszál. Így a Pieces of a Woman középpontjában – egy kamaradarabhoz illően – a nagyszerű színészi alakítás(ok) állnak, amelyek a sztárszereposztásnak köszönhetően a film valószínűsíthető sikerében is döntő szerepet játszanak majd.
 
A mostanság A korona című sorozatból ismerős Vanessa Kirby modorosság nélkül tudja megjeleníteni a gyerek elvesztésének felfoghatatlan fájdalmát és az utána következő időszak rendkívüli állapotát. Feladatának nehézsége abban rejlik, hogy a belső feszültség nem drámaian konfliktusos jelenetekben jelenik meg, ahol a színésznek látványos eszközhasználat állhatna a rendelkezésére, de nem is lefojtott robbanást kell ábrázolnia. Amit tőle látunk, az egy olyan erőteljes, nem éles, inkább tompa, múlni nem akaró fájdalom, ami mintha nagyon lassan, fokozatosan venné el a levegőt: nem kétségbeesett vergődés, hanem folyamatos elnehezedés van. Azt gondolom, az alakítás (és persze az azt lehetővé tevő írás és rendezés) gazdagságát az dicséri leginkább, hogy a film során néhány pillanatra még önkéntelenül és szinte öntudatlanul haragudni is tudunk a mérhetetlen veszteséggel küzdő anya magába forduló, mások szenvedését durván eltaszító „önzésére”. Shia LaBoeuf jelenléte pedig a határozott, nyers erő törékenységének ábrázolása mellett azért izgalmas, mert a sztár oly mértékben tűnik el a karakter mögött, hogy egy pillanatig sem asszociálunk korábbi szerepeire.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Egy színdarab filmes adaptációja esetében – még ha a Pieces of a Woman a szó szoros értelmében nem az, de először színházi előadás készült belőle Varsóban – mindig felvetődik a kérdés, hogy az erős történeten és a színészi alakításokon túl, amelyek színpadon is megvalósíthatóak, mit tesz hozzá a műhöz a kamera és a vászon? A film a már említett otthonszülés-jeleneten kívül is több hosszú snittet használ, ami filmben technikai és rendezői bravúr, azonban hatása nagyjából a színházéval egyező, ahol a formátumból adódóan nincs (annyi) vágás. Mundruczó rendezése azért különleges, mert nem él az arc állandó közelikkel történő firtatásának bergmani kliséjével, ami a hasonló témájú filmeknek oly gyakori jellemzője: nem teszi izgalmas mozi-látványossággá a fájdalmat. Azáltal, hogy a kamera leginkább távolabb áll a szereplőktől, és különösen a kislányát vesztő Marthától, egyrészt lehetőséget ad a színésznőnek az egész testet, magát a testtartást is az alakítás részévé tenni, másrészt a fájdalom és a lélek bugyraiban történő spekulatív vájkálás helyett azt a magányt és űrt teszi láthatóvá, amit az anya maga körül gyászának védelmében alakít ki.
 
Ám az érzelmi állapotok vizuális letapogatásának érzékenységét számomra az a rövid pillanat jellemzi legjobban, amikor az esti utcán velünk szembe sétáló Martha egy mozgó Vertigo-effektusban jelenik meg: bár a kép keretei és az alak tőlünk való távolsága állandó marad, a háttérben a világ jellege, illetve az ahhoz való vizuális viszony a gyújtótávolság módosulása miatt lassan, de radikálisan megváltozik. Elképesztően sűrű ez a snitt, mert érzékszervi szinten teszi megtapasztalhatóvá a főhősben végbemenő tragédia leglényegibb jellegzetességét: nem ő lesz más, és nem is a világban következik be óriási változás, hanem a kettő közötti viszony veszíti el a stabilitását, a világgal szembeni ősbizalom foszlott szét helyrehozhatatlanul. Ugyancsak a filmszerűség kimagasló példája a záró jelenet, amelyben a látottak valósághoz való viszonyának megkérdőjelezhetőségét, az értelmezés ambivalenciáját egyedül a korábbiaktól markánsan eltérő szín- és fényhasználat teszi lehetővé.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Összességében azonban furcsán eklektikus, a főhőshöz hasonlóan kicsit céltalanul bóklászó maga a film is. Az intenzíven egyetlen pillanatra fókuszáló szülésjelenet után nagyjából havonta jelentkezünk be egy-egy epizódra, ami a pár, illetve néhány családtag szétesésének különböző ritmusú fázisait mutatja be, míg végül egy tárgyalótermi drámába csöppenünk, ami az amerikai igazságszolgáltatás színpadiassága miatt kiváló filmes és színházi szituáció. Az epizódokat a férj által építésvezetőként épített híd haladásának távlati képei kötik fejezetcím formájában kissé banális metaforaként össze, mint ahogy ugyancsak túlterhelt az almaszimbólum, amelynek feloldására csak a film utolsó előtti jelenetében kerül sor.
 
Megközelítésében és atmoszférájában legközelebb ehhez a filmhez John Cameron Mitchell életművének leginkább jólnevelt filmje, a 2010-es, ugyancsak színdarabot adaptáló Rabbit Hole áll, amelyben még az alma jelképes szerepének párdarabját is felismerhetjük a párhuzamos univerzumokat összekötő „nyúlüregben”. Ez a hasonlóság is jól jelzi, hogy a Pieces of a Woman – magyar címet nem adtak neki – igazi amerikai függetlenfilm lett, ami egyszerre bók és elmarasztalás: amellett, hogy a legmagasabb szintű professzionalizmusról tesz tanúbizonyságot, semmi olyan igazán specifikus nem figyelhető meg benne, amiért ezt pont Mundruczó Kornélnak kellett megrendeznie. 
 
Egyrészt hiányzik belőle az a radikális kreativitás és merészség, ami az ő filmjeit és színházi darabjait mindig oly izgalmassá és persze vitathatóvá, problematikussá tette. Másrészt hiányzik az az elrajzoltság (gondoljunk akár a Johanna operajellegére, a Delta folyóra épült lehetetlen faházára, a Fehér Isten és a Szégyen kutyameséjére, a Jupiter holdja szuperhős beütésére, vagy a Látszatélet feje tetejére álló színpadára), amitől Mundruczó filmes vagy színházi munkái mindig megnyitottak egy a konkrét sztorin túlmutató, azt eszközként, szimbólumként, referenciaként használó értelmezési mezőt. Ezek nem csak avantgárd jellegű művészi gesztusként voltak fontosak, hanem mert talán ezek tették lehetővé azt, hogy Mundruczó a történet által felvetett kérdésről megkíséreljen valami olyat is állítani, ami túlmutat az események vagy a folyamat puszta felmutatásán. Ugyanakkor ez az új film tökéletesen alkalmas arra – főleg, ha az Oscar-versenyben akár csak jelölésig jut –, hogy az alkotók számára tágra nyissa az amerikai filmipar az eddigieknél sokkal nagyobb lehetőségeket és léptéket rejtő kapuit.
 
Szerző: Gyenge Zsolt