James Herriot – így hívták, pontosabban fogalmazva: ez volt az írói álneve annak a múlt századi brit állatorvosnak, aki több évtizednyi áldásos yorkshire-i működését követően, 1970-től kezdve nagysikerű könyvek egész sorában örökítette meg és irodalmiasította szakmai és magánéletének emlékeit, történeteit és tapasztalatait. Az állatokról és éppígy az emberekről is derűs kedéllyel és elegáns közvetlenséggel mesélő veterinárius történeteire azután hamar lecsapott a film és a televízió: 1975-76-ban két mozifilm, 1978-tól 1990-ig majdnem száz epizóddal egy kultikus népszerűségű brit tévés széria, 2011-ben pedig egy kevésbé sikerült mini előzménysorozat készült az önéletrajzi Herriot-művek alapján.

 

Nicholas Ralph

Magyarországra mindebből Herriot pár könyvén (és írásainak néhány Rakéta Regényújság-beli közlésén) túl alkalmasint csupán az első mozifilm jutott el, még 1976-ban. "Jó erkölcsbe áztatott, mosolyba[n] fürdetett, a teljes egzisztenciális és szerelmi heppiend napfényében szárítgatott patyolatos életideál másfélórás kiteregetése" – ítélt akkor a Film Színház Muzsika hasábjain a néhai Sas György, akinek – úgy lehet – arról a sorozatról sem lett volna feltétlenül jobb véleménye, amely 2020-ra készült el a Herriot-történetek nyomán 6+1 epizódban, eredetileg a brit Channel 5 és az amerikai PBS számára. Merthogy az emlegetett "patyolatos életideál" itt is felsejlik: derék meg bocsánatosan esendő emberek révén, akik megérdemlik/megérdemelnék, hogy jó dolgok történjenek velük.

 

All Creatures Great And Small – Cecil Frances Alexander angol földön máig közkeletű XIX. századi himnuszából vétetett az eredeti sorozatcím, amely magyarul – akárcsak 1976-ban – deszakralizálva Az élet dicséretévé alakult át. A cím mindenesetre így is, úgy is híven tükrözi az ábrázolt világot és világszemléletet, amelyben az ember társai gyanánt rendeltetett állatoknak éppúgy kijár a figyelem, a törődés és a szeretet, ahogyan maga az élet és a közösséget körülölelő táj is megunhatatlan mindennapi csodának tetszik.

 

Samuel West

Yorkshire Dales – ez az a már-már élveteg kéjjel fényképezett vidék, ahová a múlt század harmincas éveiben új segéd-állatorvos gyanánt megérkezik a sorozatbeli ifjú James Herriot (Nicholas Ralph), hogy mesterségének gyakorlásával egzisztenciát és megbecsülést szerezzen magának, bizonyítva hozzáértését és emberségét. Főnöke, a színleg nehéz természetű  Siegfried Farnon (Samuel West) lesz, s kisvártatva csatlakozik a praxishoz a nyilvánvalóan Wagner-kedvelő néhai Farnon-atya kisebbik fia, a bájosan link Tristan Farnon (Callum Woodhouse) is. Ők hárman, valamint a kikezdhetetlen türelmű és jóindulatú házvezetőnő (Anna Madeley) a sorozat főbb szereplői: gyógyítanak és civakodnak, új baráti meg szerelmi kapcsolatokat teremtenek és hibáznak is olykor. S mindenekelőtt epizódról epizódra vizsgáznak szakmai-és-emberi dilemmákkal szembesülve, amelyeknek tétje lehet egy versenyló szenvedéseinek megrövidítése vagy egy szarvasmarha légzésének megkönnyítése, s mindeközben a hétköznapi tisztesség bizonyítása is.

 

Ha ezen a ponton a cukorbeteg olvasók tekintete végképp lefordulna e cikkről, azt felettébb sajnálnám, mivel – hiszik vagy sem – a Brian Percival által rendezett sorozat az elmondottakat gejl szirup nélkül kínálja a nézők elé. Igaz, a nem is annyira a múlt, mint inkább a természetközeli lét meg a józan becsületesség iránti nosztalgia markánsan jelen van, de ebben nincsen semmi zavaró, vagy pláne irritáló. Itt olyannak láthatjuk a briteket, amilyennek még a legjobb pillanataikban álmodták magukat: tweedzakósan és pipával a szájban, a fáradtságot nem ismerve, az érzelmeiket csupán visszafogottan kimutatva és szilárdan vállalva a döntés felelősségét.

 

Ezt a 2020-ban, de alighanem még 2021-ben is oly nyugtató hatású álmot a remek színészi alakítások teszik megvesztegetően valószerűvé. Így a jószerint a period drama zsánerére termett, sokszorosan ismerős Samuel West valósággal jutalomjátékává kebelezi a morc Siegfried megformálását: könnyen felcsattanó, sokszor kaján, de csak látszólag begombolkozott figurája angolos understatement mögé rejti az érzelmességét. A főszerep terhét elhordó Nicholas Ralph ezzel szemben a homlokán viseli a nyílt becsületességet, valamint a dilemmákkal szembesülő feszültséget, s ez éppúgy jól áll neki, ahogyan a Durrellékből megismert Callum Woodhouse–nak a könnyebb utat kereső, de a fődolgokban azért becsületesen választó csibészesség.

 

A sorozat, amelynek hetedik, karácsonyi epizódja saját hazájában december 20-án került műsorra, példás gyorsasággal jutott el a magyar nézőkhöz, hála az e téren sok kellemes meglepetést szerző Epic Drama csatornának. A gyorsaság érdemben nem ártott meg a szinkronnak, sem a magyar szöveg minőségét, sem a szinkronhangok teljesítményét tekintve. Mert ha tán Hamvas Dániel kiválasztása a főszereplő magyar hangjául vitathatónak tűnik is (lévén egy-egy megszólalása csakúgy máig kamaszodó gyermekszínészt idéz, akár a szerelmi riválisának hangját adó Molnár Leventéé), azért a Westtel már nem először összepárosított Czvetkó Sándor zsörtölődő lágéja és feszes ütemérzékű humora, illetve Baráth István átütően fiatalos és derűs hangszíne így is jótáll a szinkron szolid minőségéért, amit egyébiránt a kisebb szerepekben mások mellett Elek Ferenc és Bertalan Ágnes mindenkor profi közreműködése is szavatol.